A szép táj eredendően tagadja az embert. Az emberit. Albert Camus gondolatán töprengek, amikor a vásznon az apokalipszis után a táj bujasága tűnik fel, a mindent eldöntő atomháború után. Idegenek jöttek a földre, foglalja össze az előzményeket a narrátor, s bár a háborút az emberiség megnyerte, a bolygó elpusztult, így az emberiségnek el kellett hagynia.

Zavarba ejtő film a The Master. Egyrészt sok-sok pozitív jelzővel lehet jellemezni: pazar képi világ, remek színészi alakítások, konzekvens rendezés. Első látásra minden megvan benne, ami a jó film alapfeltétele – egyetlen kivétellel. A forgatókönyv hibái égbekiáltóak: Paul Thomas Anderson íróként figyelmen kívül hagyta a hollywoodi filmkészítés íratlan szabályait, miközben – meglepő módon – a hagyományok követésére is törekedett.

Nem boronganék, hogy az európai film tévúton jár, egyrészt mert olyan, mintha azon boronganék, hogy éjszaka sötét van, nyilván tévúton jár, elég megnézni az adatokat, vagy hogy egyáltalán kik rendeznek ma filmeket. Volt idő, amikor filmet készíteni tett volt, gondolatok közlése, beszámoló a külső és belső világokról.

Stephanie Meyer korunk Courts-Mahlere. Legyen szó vámpírokról, mint a több mint százmillió példányban elkelt Alkonyat-regények esetében, vagy most, a Burok kapcsán földönkívüliekről, a giccsgyár garantáltan termel.

Cristian Mungiu igen magasra tette a lécet a 4 hónap, 3 hét, 2 nap című filmjével. Egyrészt bölcs és érett auteurök szoktak olyan könnyedséggel Arany Pálmát kapni Cannes-ban, ahogy neki sikerült a Ceausescu-korszakban játszódó abortuszdrámával 2007-ben. Másrészt ezzel a művel életre hívta a ma már csak román új hullámnak nevezett mozgóképes vonulatot, melynek keretében mintegy fél tucat rendező kezdte közölni a huszonegyedik századi káeurópai realitásokat a magas művészet szintjén, mégis egyértelmű és mindennapos történetek formájában.

Az alap, gondolom, mindenkinél az, hogy ha Al Pacino és Christopher Walken szerepel egy filmben, akkor azt mindenképpen meg kell nézni. Ehhez a kifinomultabb ízlésűek azt teszik hozzá, hogy ha még Alan Arkin is ott van, akkor aztán tényleg mindenféleképpen, a személyes döntés még, hogy ha Lucy Punch is látható, akkor inkább kétszer. Vagy háromszor.

Egy szép napon fölfedezik majd a rák ellenszerét, és magyarázni kell majd az utódoknak, hogy miért is írtak annyi regényt és filmet ebben a témában, ahogy most magyarázni kell, hogy a kis Miminek nem torokgyulladása van, hanem a tüdejét eszi a betegség.

Fliegauf Bence Csak a szél című filmje kapta a B. Nagy László-díjat, a filmkritikusok fődíját, amelyet pénteken adtak át a Magyar Újságírók Országos Szövetsége (MÚOSZ) székházában.

A XIX. század nagy mulasztása talán, hogy nem készült A nyomorultakból opera. Mert akkor még voltak zeneszerzők, akiknek a szaktudása, hevülete, zenekara méltó lehetett volna ehhez a hihetetlen történethez. Van benne egy óriási basszbariton szerep, lenne dolga tenoroknak, basszusoknak, szopránoknak, és nem lenne kötelező egyetlen estébe sűríteni a cselekményt, lehetett volna trilógia.

Nem könnyű megtalálni a magyar vígjátékot az utóbbi évek Sas Tamás és Gyöngyössy Bence-féle dúlásának romjai között: az Üvegtigris, a Valami Amerika vagy a Csak szex és más semmi is csak a hiányt erősítő kivétel. Pedig semmi sem tenne annyira jót a magyar filmnek, mint a megbízható tömegtermelés – ha évente születne két vagy három jó vígjáték. KRITIKA A NEJEM, NŐM, CSAJOM CÍMŰ ÚJ MAGYAR FILMRŐL

Rob Reiner valaha olyan filmeket rendezett, mint a Harry és Sally, vagy a Bakancslista. Utóbbiban volt szépség, tehetség meg persze érzelgősség és giccs is, de a vásznon nem kell félni egyiktől sem. Abból a filmből csak Morgan Freeman maradt a Monte Wildhorn csodálatos nyarára, és mindösszesen kevésnek bizonyul. Tudom, hogy nem nagy bölcsesség, és a mindenkiben persze belefoglaltatik a kedves olvasó kedvenc kritikusa is, de a tanulság sajnos túlságosan is kézenfekvő.

Már most azt rebesgetik, hogy Ben Affleck filmje lehet a jövő évi Oscar-gála nagy befutója. És mi tagadás, maga Az Argo-akció is úgy fest, mint egy Oscarra esélyes mozi, tudja is magáról, mint ahogy a jó nők is tudják magukról, hogy jó nők, épp ezért veszélyesek. Leginkább a nézőkre, persze.

Miként Churchill, én sem ígérhetek mást, csak vért… Csak vért, a többi testnedvet most megtakaríthatjuk magunknak. Skandináv krimi a Jackpot, de olyan, mintha a Coen testvéreket néznénk. Olyan, amilyenek mostanában a sikerre ácsingózó magyar filmek, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy a norvégoknak sikerült élethű másolatot készíteni az amerikai eredetiről.

James Bond felnőtt a hírnevéhez: a 007 – Skyfall című epizód végre felmutatja azt, amit az alkotók hosszú évek óta csak ígérgettek. Visszahozták a humánus Bondot, ismét Ian Fleming figurája tevékenykedik a vásznon.

A kommunizmus, de talán minden diktatúra legnagyobb drámája, amikor családtagokat, barátokat fordít egymás ellen. Amikor különféle módszerekkel ráveszi, rákényszeríti, hogy jelentsenek egymásról, árulják el egymást, miközben a felszínen látszólag minden ugyanúgy marad.

Különösebb ok nem volt rá, hiszen a Pixar nem foglalkozott eddig sem történelmi filmekkel, sem nagy, nemzeti eposzokkal, de elég sokáig hittem, hogy a Merida, a bátor valami létező mese, skót mítosz a vörös hajú lányról, aki egyesíti a törzseket, és a sok McDonald’s és MacIntosh a végén agyonveri az angolokat.

Azt hiszem, a kései gyermekkor elmúltával valahogy immunissá válunk a szuperhősök iránt. Bár rettentően vágyunk rá, hogy valaki helyettünk is rendbe tegye a dolgokat, kisöpörje az utcákat, legyőzze az arctalan gonoszt, ám idővel egyre szkeptikusabbá válunk: létezhet-e ilyesvalaki egyáltalán. Azt, hogy nálunk nem minden szuperhősmozi vált kasszasikerré, talán az is magyarázza, hogy eleve kételkedünk a világrendőr szerepében, bújjon az pók, denevér vagy bármilyen más maszk mögé.

Hogy mennyire felvilágosult, a tinédzserek nyelvét beszélő, a dolgokat néven nevező művel van dolgunk, az rögtön világossá válik, amint a minap még a Disney Channel-ről integető Miley Cyrus hazaállít az iskolából. Átlagos diáklány ő átlagos mobil-tarifacsomaggal és - Demi Moore személyében - az átlagosnál valamivel többet plasztikázott anyukával.

Lassan az idők homályába vész, hogy miért is hívják Madagaszkárnak ezt a filmet, amikor semmi nincs ma már benne, ami Madagaszkáron játszódna, de ez nem panasz. Egyáltalán: nincs panasz.