Az átírt 2009-es költségvetés a járulékcsökkentés elmaradásával több mint kétszázmilliárd forintos "megkönnyebbülést" okozhatott volna az egészségügynek, de ez nem jelenik meg többletként az ágazatban. Nem utolsósorban azért, mert az állam helyett már csak a járulékfizetők finanszíroznák a gyermekgondozási díjat.

Sok szó esik manapság az egészségügy és a társadalombiztosítás változásairól. Annak is elsősorban a biztosítási oldala aktuális főképpen. A változásokról azonban nem igen lehet beszélni anélkül, hogy azt rögzítenénk, mi van és mi nincs most. Mit is kell módosítani? Milyen egészségügyi szolgáltatás jár(hat) ma a (társadalom)biztosítottnak és milyen feltételekkel? Milyen kellene? A jelenlegi helyzet ismeretében lehet csak beszélni a változások céljairól. A továbbiakban nem a szakmai, jogi megfogalmazás pontosságára, hanem a tartalmi kérdések megvilágosítására törekszem.

A szabad demokraták azt ígérik: meggyőzik majd a szocialistákat, hogy a „több biztosító” a jó megoldás. Egyes szocialisták erre azt válaszolják: ők próbálják meggyőzni a szabad demokratákat, hogy jó lehet az „egy biztosító” is. A kérdés így hamisan van föltéve.

Sokat hallunk, olvasunk arról, hogy 10 millió magyar ellátására hány kórház lenne elegendő, és mekkorák legyenek ezek a kórházak. Összehasonlítják: mennyi kórház van a világ különböző országaiban (kultúráiban), mennyit lehet és kell eltartani, mennyit, mekkorát lehet gazdaságosan üzemeltetni.

Ha már a kormány nem teszi, legalább mi próbáljunk közösen vizionálni, milyen lesz egészségügyi rendszerünk fél esztendő múlva. A kormány öt új, az egészségügyet alapvetően átszabó törvénytervezetet nyújtott be a parlamentnek röpke egy hónap alatt. (Más országokban ez legalább öt évet vett volna igénybe, még felpörgetett ritmusban is.)