Csiszár Imre Molnár Ferenc-rendezése hagyományos feldolgozás a Pécsi Nemzeti Színházban. Nincs kikacsintás, kiszólás, aktualizálás. Meglepő az ilyen felfogás, nem ehhez szoktunk manapság. Három felvonás, két szünet, helyzetkomikumok, rendes Molnár Ferenc-i csavarok a cselekmény építkezésében. Kitalálható, hogyan kulminálódik és oldódik fel a bonyodalom, a szerző hozza a formáját. Kicsit neki is köszönhetjük, hogy az elmúlt száz évben hozzáedződtünk a rejtélyek dramaturgiájához. Egy keveset hozzá is tesz ahhoz, amire ma már a darab ismerete nélkül bárki rájöhet az előzményekből. A nő ugyanis még azt is elhiteti a partnerével (udvarlónak beöltözött férjével) utólag, amikor el kell számolnia behódolásával, hogy meg sem történt, amiben ketten benne voltak. A férfi pedig, immár férjként, elfogadja, jóváhagyja – előnyösebb belátás, magyarázat, verzió híján –, amiről felháborodottan győzködik.

Minden a munkával kezdődött. A Biblia szerint még az úr is hatnapi munkával teremtette a világot – nem egyetlen gombnyomással, mint a videojátékokon szokás –, s olyan keményen dolgozott, hogy a hetedik napon meg kellett pihennie a munkája után. A középkor szociális lázadói a munkán keresztül fejezték ki a társadalmi igazságtalanságokat. „Amikor Ádám ásott és Éva font, a nemes úr akkor hova osont?”, kérdezték, s e kérdés évszázadokon át gyújtó hatású volt a szegény emberek körében. Természetesen a munkával kezdődött a munkásmozgalom is, a dolgozó emberek bérharcával, saját filléreikből fenntartott betegpénztárával, olvasókörével és szakszervezetével, s nem államilag osztogatott segélyekkel. Az igazi szocialisták mindig megvetették az egyéni jótékonyságot, nem adakozással, hanem törvényekkel és a rendszer megváltoztatásával akarták felszámolni a dolgozó emberek szegénységét és jogfosztottságát.

Húsz éve van a pályán, énekel a világ nagy operaszínpadain, s egyre többet Magyarországon is. A MÜPA-ban Donizetti Szerelmi bájital című vígoperájának Adináját, majd az Operaházban Verdi Rigolettójának Gildáját énekelte. A karácsonyt az USA-ban töltötte, kilencszer énekelte el a Varázsfuvola Éj királynője szerepét.

Van az úgy néha, hogy a vállunkat túl nagy teher nyomja. Vegyük például a szülőket. Hiszen a szüleink, teljes joggal, bennünk látják a jövő letéteményesét, azt az embert, aki majd véghezviszi mindazt, amit ők, képesség és lehetőség híján nem tudtak, esetleg nem mertek megcsinálni. Különösen jellemző ez akkor, ha egyedüli gyerekként az összes elvárás a nyakunkba szakad. Ilyenkor oly sok minden elviselhetetlenül nehéznek tűnik. Valaki el tudja ezt viselni, és fel tudja dolgozni, megint más képtelen erre. Az utóbbiak gyakran menekülnek az alkoholizmusba vagy követnek el öngyilkosságot. Egy ilyen megmérettetett, és könnyűnek találtatott férfi a főhőse Háy János Nehéz című drámájának, amelyet a Bárka Színházban mutattak be.

Ketten beszélgetnek (Első és Második Vitázó). Tematikusan – színházi ízlésről, igazgatókról, politika–színház viszonyáról, struktúráról – de aktualitásokról is: ki az a fószer Gyulán, aki Othellójával felkavarta a hozzáértők tudatalattiját, operaházi cirkuszok (azóta már van újabb), a Wagner család megoszlásáról, Schilling Árpádról, Bodó Viktorról és a POSZT-ról. Koltai mindent tud a mai magyar színházról, irigylésre méltóan sokat lát – mekkora meló lehet járni a vidéket, sőt a külföldet is. Mikor tehát ketten beszélgetnek, az esszéforma dramatizálódik: Koltai I és Koltai II „tépi” egymás haját. (Bár itt megengedőbb, nem olyan rémesen szigorú, mint kritikáiban.)

Nehéz lenne megcáfolni azt a feltevést, miszerint az úgynevezett könnyű zenében a The Beatles óta nem volt olyan fontos zenekar, mint a Radiohead. A jelenlegi előadók közül talán csak Björk említhető velük egy lapon, korszakalkotó mivoltukat úgy a közönség-, mint szakmai sikereik hosszas sorolásával is alátámaszthatjuk.

Mielőtt Tarr leszerszámozná az embert A torinói lóban, és a filmmel a csönd felé vezető útja következő állomására érne, látszólag kitérőt tesz: krimit forgat. Georges Simenon A londoni férfi című bűnügyi regényének adaptációja azonban sem nem krimi, sem nem hitchcocki vonzalom, és még kevésbé állítható róla, hogy nem tipikus Tarr-film.

Nem vagyok a földrajzi determinizmus híve, s a véletlenekben sem hiszek – talán éppen ezért nem keresek okokat, s próbálok különböző kérdésekre magyarázatot találni. S ha az élményeket nem is lehet teljes intenzitásukban szavakkal visszaadni, továbbgondolásra szánom ezt a beszámolót, hátha az információknál többet jelentenek a tények, s talán megerősít szándékukban olyanokat, akiknek egyébként is van késztetésük a kulturális élet fellendítésére. Salzburg megannyi állandó jelző birtokosa, a közelmúltban kapott „hét fesztivál városa” is hatásos szlogennek bizonyul (pedig ha alaposan körülnézünk az amúgy alig áttekinthető reklámanyagban, programkínálatban, könnyen kiderülhet, hogy jóval nagyobb szám is helytálló lenne).

„Ma van a hátralévő életed első napja.” Ezt a mondatot írja fel Assisi Szent Ferenc abban a tévéműsorban, ahol nem sokkal előtte megválasztják minden idők legnépszerűbb szentjének. A műsor ezzel zárul, de valójában az előadásnak már előbb vége kellene, hogy legyen.

Mérges komment a Financial Timesban a portugál válságról: „nem tudod visszafizetni tartozásod? Vegyél fel rá újabb kölcsönt, mit szólnál egy 80 milliárdos hitelhez?... A görögök 110 milliárdja, az ír 68 milliárd után Portugáliával a periféria 250 milliárd euróra tornászta fel adósságát. Ki gondolja, hogy ez fenntartható állapot?”1 Portugáliának azért lett sürgős a hitel, mert 2011 áprilisában pár milliárdot napokon belül kellett volna a semmiből törlesztenie lejárt kötvényei után. (Megkapták…)