De hogyan történhetett, hogy George W. Bush, akit korábban soha nem érdekelt a művészet, festeni kezdett? Az iraki és afganisztáni háború elindításáról elhíresült, leköszönésekor népszerűtlen elnök a szentpétervári Ermitázs múzeumon egykor fél óra alatt keresztülrohant. Saját bevallása szerint ma már órákat képes egy galériában tölteni, és az ecsetvonásokat tanulmányozni.
|
| Putyin a falon - Brandon Wade / Reuters |
Mint az NBC tévécsatornának, illetve ott tévériporterként dolgozó lányának, Jennának adott interjújából kiderül: két éve kezdett festeni. Azután kapott kedvet hozzá, hogy elolvasta Winston Churchill festésről szóló írását. Úgy döntött, megpróbálja előhozni – ahogy ő fogalmazott korábban – a testében rejtőző Rembrandtot. A The New York Times (NYT) szerint naponta legalább három-négy órát fest, és hetente egy alkalommal órákat is vesz. (A lap emlékeztet, hogy több amerikai elnök is vett a kezébe ecsetet: Ulysses S. Grant a katonai akadémián tanult festészetet, Dwight D. Eisenhower a második világháború után kezdett festeni, Jimmy Carter pedig tájképeket készített.)
Először a család kutyáit, kisállatait festette le. Utána tájképek következtek, majd portrék. Amikor a család egyik tagjának e-mail fiókjába betört valaki, kiszivárgott két festmény, amelyen maga az exelnök látható – a fürdőszobában. Az egyiken a kádban ül, és csak a lábai látszanak, a másikon pedig a borotválkozótükörben láthatjuk az arcát. A képek nagy visszhangot keltettek a médiában: egyesek zseniálisan önreflektívnek tartották őket, mások pedig aggódni kezdtek Bush elmeállapota miatt. Az egykori elnök erről úgy nyilatkozott: nagyon bosszantotta, hogy épp ezek a festmények szivárogtak ki, amelyeket azért készített, hogy megbotránkoztassa a tanárát.
A kiállítás megnyitását megelőző interjúban Bush elmondta: nem tartja magát nagy művésznek. A politikusok, akiket lefestett, nem látták a festményeket, és úgy véli, nagyon meg fognak lepődni, és hitetlenkednek majd, ha meghallják, hogy „George Bush festő lett”. Elmondta: a legnagyobb szeretettel édesapja, idősebb Bush elnök portréját alkotta meg. „Egy nemes lelket festettem meg” – mondta róla. Természetesen önarcképet is készített: magabiztosan, határozottan, hatalma teljes tudatában néz ránk a képről. Az első meglepetésből felocsúdva a sajtó és a műkritikusok feltették a kérdést: vajon van bármiféle művészeti értéke a volt elnök képeinek?
 |
| Havel sem úszta meg - Brandon Wade / Reuters |
Vagy a „művésznek” van igaza, amikor úgy nyilatkozik, tudatában van, hogy az aláírás többet ér, mint maga a kép? (A festményeket egyébként nem a nevével szignálja, hanem egy kétjegyű számmal: „43.”. Az ifjabb Bush volt ugyanis az Egyesült Államok 43. elnöke.) A szakértők véleménye megoszlik a képek művészi értékéről. Az már első ránézésre feltűnik, hogy technikai hiányosságok még bőven akadnak. Angela Merkel szemei például olyannyira aszimmetrikusak, hogy már-már absztrakt képeket idéz, miközben feltehetőleg nem ez az irány volt az alkotó célja. Mégis – a kép kifejező.
„Ezek a festmények elég primitívek és amatőrök, és elnökként is körülbelül így emlékszem rá. Az első festményei egy olyan embert mutattak, aki nagyon szó szerint veszi a világot” – fogalmazta meg gyilkos kritikáját a New York-i művész, Paul Chan a NYT-nak. Az egykori évfolyamtárs a Yale-ről, Robert A. Anderson kétszer is lefestette Busht. Szerinte az exelnöknek még nagyon sokat kell tanulnia, de megvan benne a szenvedély és a fegyelmezettség, hogy fejlődjön művészként. A New York Magazine kritikusa, Jerry Salz szerint azonban Bushnak „nincsen természet adta tehetsége, csak a vágy, hogy csinálja”.
A CNN által korábban megkérdezett egyik kritikus, Catherine D. Anspon még csak a kiszivárgott képek alapján úgy nyilatkozott: a kutyákról, macskákról és tájakról készült képek egyértelműen a naiv-realista stílusba sorolhatók, ám van bennük „egy hatalmas adag érzés, sőt báj. Ezek nem csak messziről megfigyelt állatok, élénken érezhető a személyiségük is”. Bush nem akar a nagy művész képében tetszelegni, egyszerűen úgy fogalmaz: sokat fest, és egyre jobb akar lenni. Úgy véli, új hobbijának az a tanulsága, hogy mindig van új kezdet. „Egy öreg kutyának is lehet új trükköket tanítani” – idézi a NYT. „Azt hiszem, halálomig festeni fogok. És azon gondolkodom, a sír felé tartva, vajon milyen színű lesz az utolsó ecsetvonásom?”
