Legyünk őszinték: akármilyen filmet forgatnának is a Harry Potter-franchise aktuális részéből, a rajongók akkor is tömött sorokban tódulnának a mozikba. Az pedig törvényszerű, hogy a biztonság, vagy ha úgy tetszik: kényelem előbb-utóbb a vásznon is felüti fejét.

Nagyon szomorú látni, hogy egy egykor úgy-ahogy tehetséges színész elindul lefelé a lejtőn. Pedig Nicolas Cage-t igazán lehetett szeretni a Veszett a világban, a Las Vegas, végállomásban vagy az Adaptációban, s bizony a kilencvenes években az akciósztár szerepe is jól állt neki.

Bizony volt olyan békebeli idő, amikor a plebs nem a celebek, hanem az arisztokraták hálószobatitkaira volt kíváncsi. Milyen törvények, érzelmek, szívzűrök alakítják a kékvérűek elszigetelt és fényűző társadalmát? Mi fecseg a hűvös felszín alatt? A kosztümös filmekben és irodalmi adaptációkban már jeleskedő Julian Jarrold a második világháború előtti Angliába kísér el minket, az arisztokrácia szívébe: Oxfordba és környékére.

Senki nem érti, miért nem járnak az emberek moziba. Vagy mindenki érti: mert annyi film megy a tévében, mert ott a DVD, mert mindent ellopnak, letöltenek, otthon néznek. Ezt megint senki nem érti, mert mi értelme van otthon nézni, amikor a moziban sokkal jobb, mindenhonnét szól a hang, nem monitoron kell nézni a képeket, és a naplemente nagyobb, színesebb, madárdalosabb, mint az igazi. A filmipar tehát ilyen irányba csap ellen, hosszabb, színesebb, effektesebb filmeket gyárt, ami csak a színházban élmény, a DVD-n legfeljebb ki lehet kockázni, hogy nézd már azt a marhát, az előbb volt a kezében pajzs, most meg nincs.

Mondanám, hogy nem a filmé az érdem, hanem Puskás Ferencé, de hát ő itt volt eddig is, mégsem érdekelt. Nem kaptam szívdobogást a hátrahúzós cseltől, nem nagyon foglalkoztatott, hogy miért veszítettük el a berni döntőt.

A filmbéli humorok néha nagyon gyengécskék, húz a kutya és szaladni kell utána, ezt már a Frakkban is nagyon szépen oldották meg annak idején, pedig Károly bácsi messze nem olyan jó pasi, mint Owen Wilson.

Nem először, s vélhetően nem is utoljára írom le: irigylem az amerikaiakat a saját közelmúltjukhoz való viszonyulásért. Lehet, hogy kellett ehhez két győztes világháború, a világrendőr magabiztos és gőgös szerepe, és csak egy Vietnam.

Könnyű műfaj, könnyű munka – a legtöbb hazai filmes láthatóan így gondolkodik. Vagy a klasszikus magyar vígjátékok mítoszát rabolják le remake ürügyén, vagy pár mondatos forgatókönyvekkel próbálják elhitetni: él még a magyar zsáner.

Ha pókerezne, sosem blöffölne, így valószínűleg elvesztené mindenét. Ha pincér lenne, saját kezűleg kergetné haza a szakácsot, ha kétes eredetű húsból ütné össze a csorbát. A vendégnél ugyanis nincsen nagyobb úr a ma 75 éves Gálfalvi Zsolt szemében.

Ha a Kill Billben a lenyűgöző képek és a lendületes zene elterelte volna a figyelmet a címbeli felszólításba kódolt üzenetről, akkor Tarantino most a szánkba rágja azt az üzenetet. Voltaképp nem is film a Halálbiztos, hanem egy újabb masszív tégla abban a konstrukcióban, amelyet Quentin Tarantino a mozijaival épít.

Nem tudhatom, ki látta meg a film lehetőségét az 56 csepp vér című musicalben, de jó nagyot tévedett szegény. Az 56 csepp vérben nemhogy a film, de még a musical lehetősége sincs benne, a története Rómeó és Júlia a forradalomban, a dalok szövege kínrímek sorozata.

Az ember hajlamos elfelejteni, hogy Clint Eastwood elsősorban legenda. Kemény öregfiú, száraz, férfias, nemzedéki hős, de a további jó tulajdonságai elenyészők. Ha igazi filmszerepre vállalkozik, akkor kiderül, hogy az eszköztára nem túlságosan jól fölszerelt, ha rendez, akkor rögtön látszik, hogy nem tartozik a filmművészet nagy gondolkodói közé.

Adódik a kérdés: ha az ötvenes években nem vall kudarcot a szagos film, vajon könnyebb dolga lett volna a Parfüm alkotóinak? Vélhetően nem.