Azon a tavaszon még arról is hallgattak, hogy a határon túliak – a számukra kilátásba helyezett egyszerűsített honosítási eljárás bevezetése után, amelyről ugyancsak még 2010 májusában szavazott a Ház – választójogot kapnak.
|
Első ránézésre van miből választani
Kurucz Árpád / Népszabadság |
A tervezett változásokról különféle elképzelések szivárogtak ki, de 2011 őszére lehullt a lepel: ismét egyéni képviselői indítványként – tehát minden előzetes egyeztetés nélkül – tucatnyi fideszes képviselő benyújtotta az országgyűlési választásról szóló törvény tervezetét. Abból végre kiderült, hogy mit akar a kormánytöbbség: a parlament 199 fős lesz, 106 mandátumot az egyéni választókerületekben lehet elnyerni, további 93-at pedig az országos listákról osztanak ki, s ezekre már közvetlenül lehet voksolni. E listákra szavazhatnak a határon túli magyarok is – tűnt ki az előterjesztésből.
Ugyanakkor – nem kis részben a költségek csökkentésére hivatkozva – egyfordulós rendszert vezettek be. Az egyéni körzetekben kiosztott mandátumok aránya tehát a korábbi 46-ról 53 százalékra nőtt, így még nyilvánvalóbbá vált, hogy annak a politikai erőnek, amelyik nyerni akar, ezek közül minél többet el kell vinnie. A Fidesz 2010-ben a választókerületekben tarolt, ezért nyilván úgy gondolták, e változás a jobboldal számára később is kedvező lehet. Azzal pedig, hogy a választás egyfordulós, az ellenzéki pártokat fosztották meg attól a lehetőségtől, hogy az első kör után alkalmi koalíciót kössenek, tehát például visszalépjenek egymás javára.
Ráadásul megszűnt az a külön kompenzációs lista, ahonnan korábban az egyéni körzetekben a vesztes jelöltekre leadott, illetve a területi listákon mandátumot nem eredményező szavazatok alapján az összes képviselői helynek körülbelül a 15 százalékát osztották ki. Ezeket az elveszett voksokat már az országos listára leadott szavazatokkal adják össze, de a rendszer a győztest is „kompenzálja”. A listára kerülnek ugyanis a befutó jelöltre leadott azon voksok is, amelyekre nem volt szükség a mandátum elnyeréséhez: ha valaki negyvenezer szavazattal nyert, s a második helyezettet csak húszezren támogatták, a győztesre leadott 19 999 voks „felmegy” a pártjának országos listájára.
Az eddig jól-rosszul működő, de létező kiegyenlítő mechanizmus gyakorlatilag megszűnt, és sokan már a törvény elfogadásakor prognosztizálták, hogy a 2010-ben kétharmadot eredményező 53 százalék az új szabályok szerint nem kétharmados, hanem háromnegyedes többséget eredményezne. A fideszes Lázár János és társai által benyújtott javaslat teljesen új választókerületi térképet is tartalmazott. A körzethatárokat az egyéni mandátumok számának csökkenése miatt át kellett szabni, de a Fidesz itt sem bízott semmit a véletlenre. A képviselők (vagy mások?) a tervezet előkészítése során az utóbbi választások eredményeire figyelemmel rajzolták át a határokat, ügyelve arra, hogy lehetőség szerint biztos jobboldali többségű körzeteket alakítsanak ki.
|
Rövid szabályismertető az egyik miskolci körzetben
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Ezen egyébként még később, 2013 tavaszán is fabrikáltak valamit. Jó ideig sötét lónak számított az is, milyen szabályok alapján bonyolítják majd le a 2014-es választást. A legnagyobb vihart talán az az elképzelés váltotta ki, amely szerint be kell vezetni az előzetes regisztrációt. A gondolat heves tiltakozást szült, mire azt az alaptörvénybe foglalták, de a kormányoldal később visszakozott. A 2013 tavaszán megjelent választási eljárási törvényben – amit természetesen ismét egyéni képviselői indítványként nyújtottak be – tehát ez már nem szerepelt, sok más ötlet viszont igen.
Létrehozták például a Nemzeti Választási Bizottságot, amelynek a parlament által választott – kizárólag a kormányoldal bizalmát élvező – hét tagja kilenc évig marad hivatalban, így ők három cikluson át őrködhetnek a választások tisztasága felett. Ebből a jogszabályból derült ki az is, hogy a határon túliak levélben szavazhatnak, az általuk leadott voksok ellenőrzésének garanciális szabályait viszont kifelejtették; igaz, ezt később pótolták
A kormánypártok a kampányszabályokat is újraírták, és ismét maguk felé hajlott a kezük. A politikai reklámot gyakorlatilag teljesen kiszorították a kereskedelmi médiumokból. Ugyanakkor a Fidesz és holdudvara lenyúlta az óriásplakát-piacot, s az ellenzéket még a közösségi közlekedési eszközök reklámfelületeihez sem engedték közel.
A hivatalos kampánykezdet előtt napokkal kitalálták, hogy az utak mellett elhelyezett villanyoszlopokon és más műtárgyakon sem lehet elhelyezni plakátokat. Az Alkotmánybíróság az erről szóló kormányrendeletet később alaptörvény-ellenesnek minősítette, de akkor már mindegy volt. Egyébként a döntés után sebtében kihelyezett hirdetmények egy részét is eltávolították – helyenként állítólag közmunkások bevonásával. Az ellenzéknek így maradt az írott és internetes sajtó, a szórólapozás, a választók közvetlen megkeresése, az üzenetek közvetítésének leghatékonyabb lehetőségével azonban – ez ma talán a kereskedelmi médiában sugárzott reklám lehet – nem élhettek.
Az utolsó jogalkotási csapást az ellenzék akkor szenvedte el, amikor tavaly tavasszal – ismét egyéni képviselői indítványként – beterjesztették az országgyűlési képviselők választása kampányköltségeinek átláthatóvá tételéről szóló törvény tervezetét. Abból kiderült, hogy az egyéni jelölteket egymilliós, az országos listát állító pártokat 149 milliótól 597 millióig terjedő állami támogatás illeti meg. Ez a megosztott baloldallal szemben azért is különösen kemény lépés volt, mert a listaállítás feltételeit már az országgyűlési választási törvény is megkönnyítette, egy későbbi módosítással pedig az egyéni jelöltek indulásához szükséges ajánlások számát csökkentették 1500-ról ötszázra.
Az eredmény nem is maradt el: vagy hatvan párt jelezte, hogy részt kíván venni a választáson, és az első körben 2600 egyéni jelölt kérte ki az ajánlóíveket. Végül „csak” 1500 jelölt és 18 pártlista maradt, de eddig még erre sem volt példa. Egy részüket bizonyosan az állami támogatás megszerzése motiválta, de vannak olyan bizniszpártok is, amelyeknek a zavarkeltés sincs ellenére. Máskülönben nem választottak volna olyan nevet, amely könnyen összetéveszthető volt a baloldali együttműködés egyes szervezeteinek elnevezésével. Az amúgy is nehezen összeállt szövetségnek ezért kellett az utolsó pillanatban az Összefogás helyett a Kormányváltók nevet adni.
A rendszer tehát összeállt. Olyan választási szisztéma született, amely a korábbinál sokkal inkább a győzteshez húz – lényegesen aránytalanabbá vált –, hiszen 35-40 százalékos támogatottság mellett már kétharmados többséget eredményezhet.
Az egy forduló miatt – ahol az első körben abszolút többséget szerző jelölt akár egyetlen szavazattal győzhet – a megosztott ellenzéket koalícióba hajszolták, amely csak igen keservesen, súlyos belső konfliktusok után jött létre. A kampányfinanszírozás szabályai az ellenzéket egyébként még inkább széttöredezetté tették, ráadásul a választáson részt vevők a programjukat nem is igazán tudták megismertetni, így a szavazók jelentős része nemigen került olyan helyzetbe, hogy érdemi döntést hozzon. Mindez egyértelműen a stabil támogatói körrel rendelkező – és a médiában elsöprő túlsúllyal megjelenő – Fidesz malmára hajtotta a vizet.
