Antikapitalizmus és emberi jogok

Révész Sándor szokása szerint élesen és világosan fogalmaz:

„Lehet akarni bizonyos értelemben liberalizmust demokrácia nélkül, demokráciát liberalizmus nélkül, de liberális demokráciát liberalizmus nélkül nem. Az állam csak ott vonulhat vissza a liberális demokrácia által megszabott keretekbe, ahol az élet újratermelése alapvetően magánvállalkozások, magánszerződések, magánversenyek keretében folyik” – írja.

Ez bizonyos határok között helytálló. Ám Révész itt is, a Marx-szobor ügyéről komponált újabb írásában (R. S.: „A Valaki és a senkik”, Népszabadság, 2014. augusztus 11.) is majdnem szinonimaként használja az antikapitalizmust és az antiliberalizmust. Ez azért nem ilyen egyszerű, tisztázásra szorul.

A kapitalizmus az egész modern civilizációt betölti, „nem-kapitalizmus” vagy pláne „kapitalizmus utáni” (posztkapitalista) rendszer még nem volt. Aki a szovjet típusú rendszereket valaminő normatív értelmben „szocializmusnak” tekinti, az rossz marxista. Ugyanis előtérbe helyezi az újraelosztási és szociológiai ismérveket, holott a marxi elemzés középpontjában az érték áll.

A szovjet típusú államkapitalizmus valóban tervezéssel helyettesítette a piaci újraelosztást – ennyiben sokkal radikálisabb volt, mint a többi államkapitalista kísérlet – és központilag igazgatott állami tulajdonnal a szétszórt magántulajdont (s ezek egyfajta kapitalista rendszernek fontos komponensei, de nem jelentik a lényegét), ám nem szűnt meg benne az árutermelés, a bérmunka, a pénz, az állam, az osztálytársadalom, a kényszer (pl. a munkakényszer), a nemzeti határok, a hadsereg, a hierarchikus politikai hatalom stb. Még a konkurencia se.

„A létező szocializmus” (a kifejezés annyit jelent, hogy „hát, elvtársak, a jelenlegi nyomorúságos körülmények között ennyit tudtunk megvalósítani belőle, sorry”) kétségtelenül elpusztította a korábbi uralkodó osztályokat, a hűbériség elemeit, a személyes függelmi viszonyok és a vérségi leszármazás uralmát, az államegyházat stb., tehát elvégezte azt a modernizációs munkát, amelyet Nyugaton a XIX. századi kapitalizmus elvégzett már. Létrehozott egyfajta egalitárius, plebejus kultúrájú társadalmat (Kádárról el tudjuk képzelni, hogy szotyolázik a lelátón, de Bethlen Istvánról nem: az arisztokratikus rend végképp megszűnt). Bizonyos piaci elemek újbóli bevezetésének árán itt-ott létrehozott egy-egy jóléti államra emlékeztető berendezkedést is, ideig-óráig. 1989-ra a legtöbb (de nem valamennyi) szovjet rendszerű országban rejtetten már vegyes gazdaság volt. Evvel együtt – történelmi mértékkel mérve – „új” volt.

Mindezeknek – a realitások nyomásán kívül – az is volt az okuk, hogy mind Kautsky, mind Bernstein, mind Lenin, mind Buharin (de voltaképpen még Rosa Luxemburg is), mind a II., mind a III. Internacionálé rossz marxista volt: mindegyikük az elosztási viszonyok (és evvel összefüggésben a külsődlegesen megítélt osztálykonfliktus) centralitását tartotta szem előtt, s azt hitte, hogy a kisajátítók kisajátítása azt jelenti, hogy  hiánytalan lesz a proletár osztályirányítás (azaz: a Párt) alatt álló új állam elvont tulajdonosi funkciója, hatalma a beruházások fölött. Evvel csakugyan kiiktatta a burzsoáziát, megszűnt a gazdaság, az állam (és még sok minden) polgári jellege, de az érték (ahogy mondani szokás: „a tőke”) uralma megmaradt, és ez a döntő, nem a tulajdonos kiléte, politikai és szociológiai karaktere.

Mind az ún. szabad világban, mind az ún. szovjet birodalomban évszázados elosztási és újraelosztási viták folytak. A „létező szocialista” államkapitalizmusban a „terv vagy piac” vitái (Magyarországon a reformviták a múlt század hetvenes és nyolcvanas éveiben, amelyek – mivel azóta színvonalas és tartalmas világnézeti vitákra nem került sor – közvetve máig meghatározzák, harminc-negyven évvel később, a politikai diszkussziót és terminológiát), a nyugati (piaci és pluralista) rendszerekben a jóléti állam hívei („welfare liberals”) és a monetarista („supply side”), neokonzervatív piachívők ugyancsak máig tartó huzakodásai. A „népjóléti liberálisok” mérsékelt etatisták voltak és mérsékelt egalitáriusok, politikailag a (polgári) baloldalhoz húztak, közük volt a polgárjogi, az antiimperialista és békemozgalmakhoz, a feminizmushoz és az antirasszizmushoz. Eisenhowertől Reaganig, Thatcherig, a két Bushig, sőt: Tony Blairig az establishment lekommunistázta őket. A „piaci rendszer” uralkodó koncepciójába köztudomásúlag belefért Augusto Pinochet véres katonai diktatúrája. De nem ez volt a jellemző mégse. Nyugaton kiegyezés jött létre. A neokonzervatív jobboldal a „faji kérdésben” és a társadalmi nemek (gender), a különféle szexuális orientációk és életstílusok egyenlő elismertségének kérdésében engedett az egalitárius polgári baloldalnak, amely osztályszempontból (a jövedelmi egyenlőség, az egyenlő életesélyek és a munkásjogok tekintetében), továbbá a neoimperializmus és a neokolonializmus vonatkozásában vereséget szenvedett.

Ez az a mainstream nyugati kombináció, amelynek – magyar nemzeti árnyalatokkal – Révész Sándor nálunk a legtehetségesebb, meggyőződéses, önzetlen (szellemileg és politikailag önálló) propagandistája. Mert ő is bedől a rossz – régi szociáldemokrata és óbolsevik, eleve téves és elavult – marxizmus illuzórikus diadaljelentésének, illetve a belőle negatív átfordítással kikövetkeztetett (nyugati, nyugatias) liberális-konzervatív konszenzus egyik vulgáris végkövetkeztetésének: az állami túlsúly antidemokratikus és antiliberális, a szociáldemokrácia gazdasági gyakorlata, „a demokratikus tervezés” (idetartozik a „részvételi költségvetés”, amelyet nálunk a 4K! próbál – mindhiába – népszerűsíteni, s amely csak nálunk számít radikálisnak, holott maga az ultramérsékelt középszer) és az egyenlősítő újraelosztás pedig afféle bújtatott bolsevizmus. (Ennek az antiegalitárius változata pedig az állítólagos „fehér bolsevizmus”.) Ez hagymáz.

Európában (és részben Amerikában) a két világháború között az egalitárius újraelosztással és munkásjogokkal enyhített demokratikus kapitalizmus hívei (azaz lényegében a szociáldemokrácia és polgári baloldali szövetségesei), mai neokon szemszögből: etatisták voltak mind a weimari köztársaság, mind a népfrontkorszak idején a fasizmus/nácizmus ellenfelei. Ők védekeztek a leghatásosabban – és így is leverték őket – a leggyilkosabb diktatúrákkal szemben. Mai kelet-európai értelemben vett (piaci) liberálisok nem voltak köztük. (Ráadásul szövetséget kötöttek az abszolút etatizmust képviselő Kominternnel…)

Révész úgy látja: „A »baloldali« ellenzék szóhasználatában az antikommunizmus eleve bűnös, antidemokratikus dolog. Holott a kommunisták mindig is a liberális demokrácia legkövetkezetesebb ellenségeiként határozták meg magukat, így a liberális demokrácia hívei nem is lehetnek mások, mint antikommunisták.” Ez definíció kérdése. (Teszem azt, Jean-Paul Sartre szerint „az antikommunisták kutyák”.) Történetileg se igaz, mert a múlt század harmincas és negyvenes éveiben a „kommunisták” (az idézőjel fontos) a demokrácia előharcosaiként határozták meg magukat, Magyarországon ekkor magát a terminust is csak a „kommmunisták” és a „kriptokommunisták” használták, senki más. De ez mellékes.

Ami igazán számít, az az, hogy az érett Marx (azaz a Grundrisse és A tőke szerzője) tudományos programjának értelmében vett kommunisták – akik, amint Karl Korsch javasolta valaha, a történelmi materializmusra magára is alkalmazzák a történelmi materializmust (ahogyan ezt pl. megtették az utóbbi évtizedekben Moishe Postone, a „Neue Marx-Lektüre” és a „Wertkritik” irányzatai, a legkomolyabb eredményekkel) – saját filozófiai előföltevéseik értelmében értelmesen és joggal vehetnek-e részt a jogállam, a joguralom, az alkotmányosság, az emberi jogok védelméért folyó politikai és világnézeti küzdelemben. (Aziránt, hogy az állami újraelosztás és állami tervezés, állami beavatkozás nagyobb részarányát javasló szociáldemokraták és „népjóléti liberálisok”, zöldek, mainstream feministák stb. – mint egalitárius polgári demokraták – részt vehetnek-e, részt vegyenek-e, szerintem nem lehet semmi kétség. Őket csak a szűkkeblűség és a tájékozatlanság nézheti „kommunistáknak”. Nem ez a kérdés.)

Itt két jelentősebb problémaköteg merül föl, ezeket csak vázlatosan érinthetem.

Az első: a fiatal Marx és a forradalmi korszakok, epizódok (1917 – 1923, 1968) polgárellenes ideológiakritikája, amelyet különösen keményen exponált a forradalmi művészet („avant-garde”), nem helytelennek, hanem illúziónak („ideológiának”, hamis tudatnak) tekintette az emberi jogok tanát és a belőle levezetett mindenféléket. Egészen egyszerűen kifejezve: nem kevesebb szabadságot akart, hanem többet (ami persze nem áll a bolsevikok tervező állami despotizmusára, amely marxi szemszögből szintúgy ideologikus illúzió). Végső következményeit illetően a kommunizmus és az anarchizmus egy és ugyanaz. A kizsákmányolás, az osztálytársadalom és az elkülönült állam (a maga legitim intézményes kényszerstruktúrájával) nem teszi lehetővé az emberi emancipációt, ami (ideológialag) Rousseau és Kant követőinek is céljuk. De az nem kétséges, hogy az emancipatorikus beállítottság mind a polgári, mind a még soha be nem következett kommunista forradalomban – elvontan és általánosan – közös. (Liberális barátaink és ellenfeleink figyelmébe ajánlom azt, amit Kant gondolt a francia forradalomról: hogy pár illúzióval kevesebbjük maradjon.)

A magánember szabadsága szükséges, bár nem elégséges föltétele a kommunista átalakulásnak. Rajta túllépni: ez viszont a liberálisok szemében illúzió, pontosabban utópia.

A második problémaköteg: a 225 éves polgári forradalom (azóta tart, még nem fejeződött be) eredménye a személyes függőség redukciója. A közrendűek többé nem a nemesek szolgái, akiknek – származásuk révén – kevesebb jog és méltóság jár, mint a „jól születettek”-nek („bien nés”, „wohlgeboren”). A proletárok nem jobbágyok. Az ilyesfajta megkülönböztetéseket – vérségi leszármazás, „faj”, bőrszín, etnikum, nemzetiség, földrajzi eredet, anyanyelv, társadalmi nem, szexuális orientáció, életkor, egészségi állapot, műveltség, foglalkozás, vagyoni állapot szerinti hagyományos diszkriminációkat – folyamatosan, bár igen lassan (olykor visszaesésekkel) számolja föl a polgári forradalom, jellemzően jogi és kulturális eszközökkel. Ezeket az akkor még kezdetleges fázisban lévő fejleményeket a Kommunista Kiáltvány is lelkesen üdvözölte. A kapitalizmus ezeket a biopolitikai és személyes függőségeket és egyenlőtlenségeket elvont és személytelen uralommal helyettesíti. A voltaképpeni uralmat nem a burzsoázia mint uralkodó osztály gyakorolja (mint láttuk, a kapitalizmusban nem mindig a polgárságé a politikai hatalom, a kapitalizmus egyik legsikeresebb színhelyén, a Kínai Népköztársaságban se), hanem maga az érték (máshonnan nézve: a tőke) mint „Realabstraktion”, ahogyan Alfred Sohn-Rethel nevezte.

Minél kifejlettebb a kapitalizmus, természetesen annál esetlegesebb, kié benne a politikai hatalom. Minél elvontabb, annál redukáltabb benne az osztálykonfliktus. Nemcsak a „szocializmus” és a „kommunizmus” ért – proletár osztálymozgalomként – történelmi pályája végére a huszadik század alkonyán, hanem a sajátos polgári osztálykultúra is a maga valamikori civilizáló intézményrendszerével és szokásrendjével. Amit Proust, Thomas Mann és Virginia Woolf leírt (valamint a burzsoázia és a proletariátus plutarkhoszian párhuzamos ábrázolásával, ugyancsak halhatatlanul, Déry), az az eltűnt idő, a befejezett múlt.  

Ez a helyzet okozza a jelenkor problémáit.

A korai kapitalizmus fő (piaci) változatának, az ún. polgári társadalomnak adekvát kifejezése volt a liberalizmus (amely, szemben a speciális magyar előítéletekkel és babonákkal, mindig nacionalista – bár nem mindig, noha gyakran, főleg a gyarmatokon etnicista és rasszista – volt egyben, ne feledjük; John Stuart Mill „a barbárokkal” szemben megengedhetőnek tartotta a zsarnokságot). Ez a szabad piacon szabad versenyben szabadon szelektált sikeres polgárok (burzsoák) kezébe adta a politikai befolyás zömét a legtöbb esetben. A párhuzamos, egyidejű módszer a meritokratikus verseny volt az oktatási és hivatali „előmenetel” révén. (Ez züllött aztán az ún. teljesítmény vulgáris kultuszává.) De ma a tőketulajdon zöme közvetett, a transznacionális korporációk kezében van, amelyeket indirekt módon, távolról üzemeltet a csak matematikai formulákkal kifejezhető, de szociológiailag le nem írható piac, amely semmilyen formában nem azonos az egyes nemzetállamok polgári uralkodó osztályaival, amelyeknek – a szó régi értelmében – nyomuk veszett.

A burzsoázia szociológiai, politikai, kulturális meggyérülésével és meggyöngülésével hatalmi vákuum alakult ki, amelyet (mint nálunk is) sok mindenki szeretne betölteni, különösen a bürokratikus állami elitek némelyike. Ezek egy része visszafelé menetelne a vérségi-személyes függőségek irányában (rasszizmus, heteroszexizmus stb.) a liberalizmus elé, ennyiben – bár gyökértelenül – reakciós, más részük a személytelen globális kapitalizmushoz adekvát politikai berendezkedés felé tapogatózik tétován és eredménytelenül (pl. európai föderalizmus és í. t.). Valóban csak a liberális múlt és a még elavultabb preliberális régmúlt (illetve ezek tragikus paródiái) között lehet választani?

Pillanatnyilag mintha ezek az opciók állnának rendelkezésünkre – „ezt dobta a gép”. Az egyik csábítás, amint látjuk (ez ugyancsak a múltból ered), hogy a dinamikus-modernizáló államkapitalista diktatúrák bizonyos megoldásait elevenítsék föl, bár ezekhez nem áll rendelkezésre sem az egykori osztálydinamika, se olyan intézmények megléte, amelyeken ezek a diktatúrák alapultak. (A fasizmusok mindegyikének kialakulásában döntő szerepet játszott a hadsereg, továbbá az első világháború leszerelt frontharcosainak iránytalan elégedetlensége, revansvágya és persze: katonai tudása. Ez egyedülálló történelmi szituáció, amelynek az összetevői ma föllelhetetlenek.)

Rövid távon persze mindenképpen arra kell törekedni, hogy az 1989-ben kivívott eredmények (parlamentarizmus, jogállam, alkotmánybíráskodás, jogegyenlőség, politikai váltógazdálkodás, sajtószabadság stb.) megmaradjanak: ez vitathatatlan. Ám ez akkor is csupán defenzív állagőrzés, és az állag egyre zsugorodik.

Ha az emancipatorikus politika nekünk nem tetsző verzióit kizárjuk a demokratikus küzdelemből, akkor még a defenzíva se lehet sikeres. A problémákat nem Putyin, Porosenko, Orbán, Lukasenka, Fico, Kaczyński, Berlusconi, Le Pen, Erdoğan, al-Sziszi stb. rosszindulata okozza, hanem a már nem polgári, kései kapitalizmus átalakulásai, politikai jellegének bizonytalansága vagy nyitottsága. Ezeknek az antidemokratikus erők homályosan a tudatában vannak – ezért kísérleteznek tekintélyelvű megoldásaikkal – , de a minden tekintetben legyőzött kelet-európai liberálisok még annyira se. Kezdetnek most elég lesz annyi, hogy belássák: ez a kapitalizmus nem az a kapitalizmus. Pedig az se volt valami hajde.