Az MSZP-ben régóta azok a hangadók, akik a „liberális kaland” lezárását, „baloldali fordulatot”, „rendszerkritikus” pártot követelnek. Valamennyi exkádárista idoljukat úgy méltatják, mint akik töretlenül képviselték a „baloldali” értékeket a rendszerváltás előtti antiliberális diktatúra szolgálatában éppen úgy, mint a rendszerváltás után. Az új pártelnök le is szögezte, nem kell nekik „szivárványkoalíció”, se jobboldali, se szabadelvű árnyalattal.
A „baloldali” ellenzék szóhasználatában az antikommunizmus eleve bűnös, antidemokratikus dolog. Holott a kommunisták mindig is a liberális demokrácia legkövetkezetesebb ellenségeiként határozták meg magukat, így a liberális demokrácia hívei nem is lehetnek mások, mint antikommunisták.
A felmérések szerint a felnőttek kétharmada aranykornak tartja a Kádár-korszakot. A fiatalok fele is kritikátlanul viszonyul hozzá, közülük nyolcból hét már Vásárhelyi Mária 2009-es kutatásai szerint is populista vagy államkapitalista, tehát antiliberális véleménymodellt képviselt. A túlnyomó többség erős, gondoskodó államot akar állami tulajdonban lévő nagyvállalatokkal, széles körű állami beavatkozással, versenykorlátozó protekcionizmussal, a kispolgárt jutalmazó újraelosztási rendszerrel.
A Facebookon folyvást olyan véleménycsoportokat látok Orbán tusványosi coming outja ellen tombolni, amelyekben közhely, hogy ahol kapitalizmus, „kizsákmányolás” van, ahol „a tőke diktál”, ott demokrácia nem lehet. Vagyis a liberális demokrácia nem demokrácia.
Nem állítom, hogy az antiliberális ellenzék (mely éppúgy emleget megőrzendő „liberális” vonásokat, ahogy Orbán), ugyanúgy antiliberális, mint Orbán. Azt sem állítom, hogy csak azért vannak felháborodva, mert nem ők gyakorolhatják, hanem velük szemben gyakorolják ellensúlyok nélkül a hatalmat. (Bár vannak közöttük ilyenek is.) De azt állítom, hogy a politikai viták jelentős részben a liberális demokrácia különböző ellenfelei között zajlanak, és nem kellene úgy tenni, mintha ez nem így lenne. Bár én lennék a legboldogabb, ha tényleg nem így lenne.
