Idén elfelejtettem szomorkodni. Valahogy kimúlt ez belőlem. Fel se merül, hogy egyáltalán ott lehetnénk. Mit is kereshetnénk mi ott?
Magam például ilyenkor előrehozom a nyaralást, tavaszolást csinálok belőle, hogy azon is túl legyek a világbajnokságig: semmi se vonja el aztán a figyelmemet a lényegtől. Átrendezem a lakást, középen a tévé, a fotel, kézügyben kis asztalkák, azon elfér minden, ami kell, notesz, ital, telefon, hogy egy pillanatra se kelljen kizökkenni aztán. Ebben a bő hónapban az ember nem rendez esti programot, nem hív vendéget, legfeljebb olyan szurkolót, aki ismeri ezeket a szabályokat. Ha, mint most is, egy-két kontinenssel arrébb rendezik a dolgot, és ez bizonyos időbeli eltolódással jár – nehezményezem, egyébként, a huszonegyedik században illene már kiküszöbölni ezeket az ombudsmanért kiáltó különbségeket, de mindegy –, helyes, ha gyakoroljuk az éjszakázást, a hatórás egyhelyben ülést, ilyesmit. Néha azért kimozdulhatunk, ha a környéken van kivetítő, mehetünk, szinesíti a napokat, és jobban meg tudunk jegyezni egy-egy gólt, egy-egy motívumot, amelyeket majd felidézünk a következő – nehéz – négy év során.
Ezek a legfontosabb szabályok: de hát ezt minden valamirevaló szurkoló tudja. Restellem is elősorolni, hogy persze így jártam el idén is, tegnap megjöttem az előrehozott nyaralásomból, vettem egy új, állítható fotelt, megvásároltam az összes vébéújságot és mellékletet, sokszorosítottam a meccseket, a kereteket, ceruzával beírtam már a változásokat is (Reus, Ribery, pl.), megvan a teljes közvetítési terv, tőlem mehet.
Ma, hogy mindent végiggondoltam még egyszer, elégedetten dőltem hátra, nem találtam magamban hibát. (Nem szoktam, egyébként se, de most különösen nem.) Hanem mielőtt végleg erőt vett volna rajtam az elégedettség, valami hiányérzetfélét kezdtem észlelni magamon.
Csak sokára jöttem rá, mi hiányzott. Az obligát keserű a torkomban. Hogy mi nem lehetünk ott. Évtizedeken át kísértett ez az érzés, hogy megint nem igazi a vébé, hogy nincs kinek szurkolni, nincs miért letépni a szék karfáját, ordítani, kidagadó erekkel, falra mászni, és sírni, sírni, sírni, sírni. (Részben vendégszöveg: csak mondom.)
Idén elfelejtettem szomorkodni. Valahogy kimúlt ez belőlem. Fel se merül, hogy egyáltalán ott lehetnénk. Mit is kereshetnénk mi ott?
Hetvenben komolyan hittem, hogy valahogy majdcsak odaengednek minket is: rehabilitálnak vagy kizárják a cseheket, vagy tizenhét csapat indul, effélék. Nem voltam képes felfogni, hogy nem. Hetvennégyben elsírtam magam, amikor megláttam a svédeket a tévében. Kilencventől meg csak beült a gombóc a torkomba, és ott nézte végig, velem együtt a világbajnokságokat.
Idén már nem jött a fájdalom. Elmúlt. Mint mikor hajdani nagy szerelmünk neve először nem jut eszünkbe. Mari volt, Kati vagy Irma? Olyan régen volt, istenem.
Úgyhogy idén nem lesz már bezzegés se, igérem. Hogy így a Tichy, meg úgy a Farkas Jancsi. Még Détárizás se lesz, se Kiprichezés. Sima nézés lesz, szöszözés, élvezkedés.
Mintha mi sem történtünk volna.
