Túl ismerős idegen

De annyira, hogy egészen természetesnek tetszik: Tom megöl egy helyettes államtitkárt. Szépen elégeti, mint ahogyan a nagyi szokta a régi újságokat.

Ez az eset persze krimivé változtathatná a könyvet, ám az az igazság: semmiféle jelentősége nincs a kriminalisztikai szálnak. Mert azzal Farkas csak álcázza sötét humorral átszőtt válságjelentését, amelyet tetéz is: Tom végül saját kivégzését mintegy kívülállóként közvetíti. Még akkor, az egésznek a végén sincs egy másik, aki elmesélné, hogy mi történik. A fokozhatatlan magány fenyegetése szorongatja az olvasót, aki éppúgy vadidegen, mint mindenki más.

Az már csak a ráadás, hogy a párkapcsolati vonal felhívja a figyelmet arra: a társ önmagában nem garancia az örök egyedüllét érzetének száműzésére. Főként akkor, ha a kapcsolat nem nyugszik semmi máson, csak a félelmen. A rettegésen, hogy nem lesz majd senki, akihez tartozni lehetne. Persze hazugság az egész, mert igazából nincs semmilyen kötelék, amely összefűzné a két embert. Csak a közös ellenség, a magány, amelyet viszont nem lehet legyőzni egy ócska szövetséggel, amit csupán az érdek kényszerített ki.

Tom is tudja, hogy éppen annyi az egész, amennyinek látszik. Fájdalom, bármerre jár is, a semminél többet nem talál. Éppen ezért olykor megkönnyebbülünk, hogy Tomok, Ortegák, Ingridek és Danielek, nem pedig Pisták, Tónik, Ildik és Bélák tűnnek fel az oldalakon, és a településen sincs Hősök tere vagy Kossuth utca, és nem forintban fizetnek, és nincs szó a négyes metróról, nincs kulturális kód, ami miatt mégis letagadhatatlanul magyar lenne az egész, mert így legalább az az illúziónk megmaradhat, hogy ez nem itt van.

Pedig itt van, ahogyan mindenhol másutt. Éppen ezért megragadó Farkas regénye. Tényleg úgy van, hogy mégiscsak kilátástalan minden, s nem is lehet másféle, mert afféle civilizációs krízis feszíti a világunkat, amit még megérteni sem lehet, nemhogy megoldani. Látjuk már megint, hogy nincs, mi fölemelné a szegényt. Miközben tényleg csak akkor van értelme a holnapnak, ha van remény, de nincsen. A nyomor korunk pestise, menekülni belőle nem lehet, itt van mellettünk, miközben annyi energiánkat felemészti, hogy elkerüljük.

Hogy ne fussunk vele össze, mert ha sikerül kikerülni, talán el lehet hinni, hogy nincs vége a történetnek, pedig van. Legalábbis a Vadidegenből nem következik semmi, ami azt üzenné, hogy van tovább. Csak a rasszjegyeket sorolják, hogy hosszú-e a láb, keskeny-e a szem, sárga vagy fekete-e a bőrszín. Aztán már ennek sem lesz jelentősége, hiszen „ha lemállik a bőr és a hús, már mindenki egyforma lesz”. Ahhoz már csak meg kell halni. Igaz, addig legalább olvashatunk, s reménykedhetünk: hátha mégis. De mi van akkor, ha nincs hátha, csak az ismerős Vadidegen?

Farkas Tiborc: Vadidegen Libri, 348 oldal, 3490 forint