Szerencsés voltam, a kezdeti Piedonékat kétszer éltem át, először elmesélte a szomszéd fiú, hogy mit látott a moziban, aztán megnézhettem saját szememmel is. Ez aztán annyira elhatalmasodott rajtam, hogy a Piedone Afrikábant rögtön kétszer néztem meg egymás után, fél kettőkor és négykor egy forró nyári délutánon, és mind a kétszer nagyon tetszett. Azóta azért kiderült, hogy nem voltam ezzel egyedül, a kereskedelmi csatornák rendszeresen nyerik a délutáni nézettségi versenyt a nagydarab rendőrrel. Vagy bármivel, amiben Bud Spencer szerepel.
A miértre nyilván kézenfekvő válasz, hogy mert annyira szimpatikus ember. Szakállas, dörmögő, kövér, megnyugtató, lassú, egész lényével az élet szeretetét reklámozza, nincs is jobb, mint aludni, autózni, hagymás babot enni, lassan, komótosan harcolni az igazságért. Sistergős, csattanós pofonokat kiosztani.
„Édesapám békében távozott az élők sorából hétfőn 18 óra 15 perckor. Nem szenvedett. Köszönöm – ez volt az utolsó szava” – hangzik az a közlemény, amelyet a fia, Giuseppe Pedersoli juttatott el az olasz sajtóhoz. Bud Spencer haláláról szóló cikkünket itt olvashatják >>>
Furcsa, de a pofon a lényeg. A jó pofon, amitől nem sérül meg senki, legfeljebb bekötözik a nagyon gonosz embereket, de mindannyian tudjuk, hogy a kötés alatt nincsenek sebhelyek. Nyilván ez érintette meg a magyar nézőket, ez a fajta verekedés, amely a Rejtő-könyvekből ismerős, durr, és repülnek az emberek, leporolják magukat, és újra harcba szállnak. Mintha a számítógépes játékok halhatatlanjait előzte volna meg, egy varázslatos gyerekvilágot, amelyben a jó győz, a rossz veszít, és nincs halál.
Ha erősen hiszünk benne, és elég sok Bud Spencer-filmet nézünk, talán kiderül, hogy igaza van.
