Mióta nemcsak csapatunk, de szövetségi kapitányunk is van, minden magyar ember tudja, mikor kell értő módon, a kulcsemberek cseréjével beleavatkozni a meccsbe: félidő előtt semmiképpen (aki már az elején tudja, hogy ki a nyerő ember, tegye inkább rögtön a kezdőbe), de az utolsó percig sem érdemes várni. A parlamenti ciklusfelezőn például már túl vagyunk – ha kampánytól kampányig számolunk, akkor jócskán –, és észleljük is a sürgés-forgást az ellenzéki kispadoknál, csak valahogy a szándék és az eltökéltség, a mozgásirány nem jön át.
Nem egyértelmű, hogy Schiffer András visszalépése, Tóbiás József leváltása és a Jobbik alelnökeinek kiforgatása leírható-e egyetlen futballhasonlattal: ha a politikában kiesésre menne a játék, és egy elbukott választás után a parlamentből is távozni kellene, talán tisztábban látnánk, de Magyarországon (tisztelet a Schiffer András által megtestesített kivételnek) komplett oppozíciós életpályamodellek épülnek a vegetálásra – ráadásul többé-kevésbé az MSZP-ben is, meg a Jobbikban is úgy alakult minden, hogy a Fidesszel való békés együttélést ne nagyon veszélyeztesse semmi, akkor sem, ha két év múlva esetleg elmarad a kormányváltás. Azt a mindent egy lapra feltevő, offenzív nekiindulást, amit a feltétlen győzni akarás megkövetelne, mindenesetre nehezebb belelátni a fejleményekbe, mint azt a fölismerést, hogy 2018 túl közel van.
Tény, hogy az Orbán-kabinet sokkal hatékonyabb a frontvonalban lévő potenciális ellenzéki kihívók amortizálásában, mint a kormányzásban: ha az utóbbit gyakorolná az előbbi színvonalán, akkor szánakozva mosolyognánk az olyan leszakadó válsággócokon, mint Szingapúr vagy Svájc. Hogy a komplett ellenzék ugyanúgy lemondott volna a választók többségéről (egészen pontosan a parlamenti többség megszerzésének reményéről), mint 2013-ban, az még így is meredek feltételezés, ebben a pillanatban mégsem tűnik sokkal abszurdabbnak, mint az az elmélet, hogy a Fülöp–Janiczak–Toroczkai- vagy a Molnár–Hiller-tengely fogja kibillenteni a sarkaiból a NER-t.
