Szegeden talán egy fél órán át hihetjük azt, hogy Bagó Bertalan rendezésében A hülyéje új fényt fog kapni. Az említett négy ajtó nagyvonalúan hipermodern luxuslakásban található, és Gidró Katalin is eredetinek tetsző modorban adja a derűsen, ironikusan kacérkodó úriasszonyt. Átgondolt, kidolgozott alakítás benyomását kelti, mintha a csaknem százhúsz éves remeket tényleg közel akarnák hozni hozzánk. Igaz, a hevesen udvarló Rédei Roland legfeljebb lendületével tűnik ki, aminek később megadjuk az árát. A címszerep jelentékenyebb formátumot érdemelne.
Kárász Zénó sokkal nagyobb súllyal van jelen, holott oly lomha férjet mutat be, aki párizsi ügyvédként aligha keresné meg a rafináltan egyszerű otthon bérét, a hamis műkincsek költségéről már nem is beszélve. Poroszlay Kristóf meg főképpen bravúros bukfencekkel véteti észre magát, amelyekkel mindig padlóra kerül.
Kéner Gabriella féltékeny feleségként könnyed eleganciával indítja be a hazudozások és lelepleződések gépezetét. Később Csorba Kata csivog és károg azzal az ürüggyel, hogy angolként töri a franciát. A cselekmény szempontjából nem különösebb veszteség, hogy legfeljebb minden harmadik-negyedik szavát érteni, az így is nyilvánvaló, hogy mit akar a jámbor jogász férjtől, de közben alighanem a fordító, Hamvai Kornél néhány szellemes nyelvi találata is elszáll a légbe.
A szöveg követését egyébként máskor zongorakíséret nehezíti, Horváth Károly zenéjét Kovács Gábor játssza, nem is volna vele semmi baj, ha nem lenne teljesen felesleges. Az angol nő után hamarosan megérkezik a férje szerepében Pataki Ferenc. Ő, ha jellemet nem is, de erőteljes karikatúrát hoz a rohanó üzletemberről, aki csak mellesleg féltékeny férj. Amikor a bohózat a második felvonásban teljes üzemre kapcsol, már nyugodtan elfelejthetjük, ki kicsoda, és mit akar, hogy kerül oda, ahol fölbukkan, még az is mindegy, kinek a táskáját kié helyett viszik el, vagy hozzák vissza.
A félreértések, a félrecsúszó szándékok precíz logikáját, gondosan kiszámított működését a kiszámíthatatlan felfordulás, a harsány és értelmetlen ribillió váltja föl. Még szerencse, hogy a szerző beleírt a történetbe két vadidegent is, akinek semmi köze a féltékenységi történethez. Jakab Tamás szikár öregemberként, katonás öntudattal, harapós felháborodással közlekedik a felfoghatatlan felfordulásban: egy ember a röhögtető automaták között. Fekete Gizinek viszont olyan jól sikerül a süket és epebajos öregasszony alakítása, hogy lélekben mintha jelen sem volna. Szerencsésen kimarad mindenből.
A harmadik felvonásban Szívós László azzal lepi meg a nézőt, hogy az öreg inast nemcsak jócskán megfiatalítja, de homoszexuális viselkedési sztereotípiákkal is megajándékozza. Az erősen ironikusra vett kibontakozást természetesen ez sem zavarja meg. Az már inkább, hogy a sok bolondozás közben szinte elvész a cselekmény lényege, elsikkad, ki is a hülyéje, vagy a darab korábbi magyar címén, a balek. Azt valahogy elfelejtik eljátszani. Még jó, hogy a végén megmagyarázzák. De, mint már említettem, a mechanizmus így is működik. Röhögünk. Legfeljebb nem tudjuk, hogy min.
Georges Feydeau: A hülyéje. Szegedi Nemzeti Színház
