A Bakelit (Vinyl) című sorozat beharangozójában azt írtuk, hogy az alkotók az 1970-es évekre megrothadt zeneipar mocskát akarják a képünkbe vágni a jogi és tárgyalási technikáktól kezdve az előadók átverésén át a könyvelés manipulálásáig. Az HBO-n megnéztük a széria első részét, s azt kell mondanunk, hogy az ígért mocskot megkaptuk ugyan, ám az eljárás során szelektív hulladékgyűjtés történhetett, amelynek eredménye egy kétségtelenül profi, de túlságosan is kiszámított, mérlegelt, helyenként már-már kínosan kimódolt film.
Az 1973-as esztendő New Yorkjában vagyunk, főhősünk egy igazi self-made man, aki vagyontalan bárpultosból küzdötte föl magát egy ismert lemezkiadó cég élére. De a Sikernek ára van, és a Színpad ragyogása miatt árnyékban marad a Valóság, továbbá a Pénz nem boldogít. Nem, ezt a nagybetűkkel operáló mondatot nem Paulo Coelho mestertől loptuk, ez az Üzenet a Bakelit első részének fő mondandója, amelyet tízpercenként próbálnak a fejünkbe verni. Az első rész rendezője nem más, mint Martin Scorsese, ebből következően az Üzenetet az ő csomagolásában kapjuk meg: a színészek félig leeresztett szempillával, félprofilból mélyen a szemünkbe néznek, s kissé rekedt, olasz-amerikai akcentussal közlik a Biznisz nagy igazságait. Ami nagyon jól állt Travis Bickle-nek és kollégáinak a Taxisofőrben, de kissé unalmas a Bakelitben. Ez utóbbiból ugyanis megtudjuk, hogy egy üzletember számára a zenészek nem barátok, hanem termékek, tudomásunkra jut, hogy szembe kell néznünk a félelmeinkkel, s arról is értesülünk, hogy még a profi üzletember álarca mögött is doboghat érzelmes férfiszív egy Gretsch gitárért.
