„A magyar zeneipar teljesen abnormálisan fejlődött – mondta Németh Róbert – hiszen nálunk egyetlen lemezkiadó volt, értelemszerűen nem alakulhatott ki versenyhelyzet."
Pontosabban igen, csak másfajta: mindenki ismeri például a városi legendát a magyarországi forgalmazás előtt aranylemezzé váló Neoton-albumról.
Külföldön az aluljáróban leszólított utcazenészekre vadásztak a kiadók: a kisebb kiadók emberei a nagy cégek kukáiból halászták ki a visszautasított együttesek demóit, hátha kincsre bukkannak. A Bakelitben felidézik a Led Zeppelin híres vitáját az Atlantic Recordsszal. Ennek kapcsán Frenreisz szóba hozta, hogy a hetvenes években a külföldi kiadóvállalatok pénzéhes szörnyekként tornyosultak a zenekarok fölé: „nem is titkolták, hogy úgy tekintettek rájuk, mint egy rakomány búzára. Többségükkel olyan szerződéseket írattak alá, amelyeknek köszönhetően még akkor is éhkoppon voltak, amikor már dollármilliós bevételeket termeltek a cégnek."
|
Vitáris Iván (Ivan and the Parazol, Nagy Feró, Frenreisz Károly és zenei újságírók a kerekasztal-beszélgetésen, háttérben ikonikus magyar lemezborítók
Vadnai Szabolcs |
Idehaza nem a kiadók küzdöttek a zenészekért, hanem az előadók a megjelenésért. Cserháti Zsuzsát például, amikor kezdett nagy sztárrá válni, behívatta Erdős Péter, a kiadó teljhatalmú ura, hogy vokálozzon a Neotonban. Miután az énekesnő udvariasan visszautasította az ajánlatot,
évekig nem jelent meg lemeze.
Amíg a kaliforniai Grateful Dead azzal kísérletezett, hogy az egész közönségnek LSD-t adott, és figyelte a hatást, Nagy Feró a Fehérvári úton kannás almabort ivott a punkokkal, akiktől így tudta meg, tulajdonképpen mi is az a stílus és életforma, aminek akkor már szószólójaként tekintettek rá.
„Amikor rádöbbensz, hogy a saját rajongóidnak van igazuk, és nem a rendszernek, az nagyon kemény dolog"
– idézte fel az énekes. „Ezek után bementem a lemezboltba, és azt mondtam: adjatok nekem Sex Pistolst meg Clash-t, állítólag olyan vagyok."
Nagy Feró egyébként hangsúlyozta: utálja a lázadás szót. „Én mindig azt hajtogattam: nem vagyok lázadó, csak azt mondom, kapjátok be. Ez nem úgy ment korábban sem, hogy felkeltem reggel, és felhívtam a Frenreiszt, hogy na, ma akkor egy jó kis lázadás?" Bár hivatalosan nem fordulhatott ilyesmi elő, a pincékben, eldugott klubokban azért minduntalan előkerült a torzítós gitár, és elszabadult a rock 'n' roll.
Vitáris, akinek együttese a hatvanas-hetvenes évek irányzataiból táplálkozik, a kontinuitásban hisz. „Idegesít, hogy manapság bármit csinálsz, hasonlítgatnak. Ha egy mai festő az orosz avantgárdot idézi, akkor azt kell kutatnunk, mit akart ezzel közölni. Idehaza lenézik a feldolgozásokat is, pedig máshol teljesen elfogadott műfaj." Nagy Feró erre nevetve mondta el:
amióta hallotta az Én is egy kicsit című Beatrice-számot a Kerekes Band feldolgozásában, azóta ők maguk is máshogy játsszák.
A beszélgetést vezető Lévai Balázs szerint ma már láthatjuk, mekkora hatásuk volt a hetvenes években feltűnt zenekaroknak: „Az ismert bon mot szerint a Stooges első lemezét tizenhárman vették meg, belőlük lett a Ramones." Németh mosolyogva hozzátette: „A Velvet Underground első lemezét meg pár ezren, de mindannyian zenészek lettek."
Az abnormális évtizedek utóhatásait ma is nyögi a magyar zeneipar: mivel a „nagyok" lemezeinek jogai a Hungarotonnál vannak, újrakiadásról sokáig szó sem lehetett, a streamelés pedig álom volt csupán. Eközben elképzelhetetlen, hogy ne lehessen hozzáférni a Rolling Stones, a Ramones vagy a Joy Division életművéhez. Emellett az infrastruktúra sincs meg, ami Amerikában már az ötvenes évektől alakult: profi menedzserek, koncertszervezők, hiteles szakemberek – márpedig ezek nélkül a zeneipar működésképtelen.
