Amióta a Magyar Művészeti Akadémia megszerezte a Műcsarnokot, tudható, hogy Fekete György elnök számára itt a legfontosabb a nemzeti szalonok rendszerének kiépítése. A tavalyi látványos építészeti szalon után most áprilisban a képzőművészeti szalon következik. Az viszont már kevésbé tudható, hogy a kezdeti „szalon” koncepció mennyit puhult közben. Sokat.
Én személy szerint újra nagyon kíváncsi vagyok, mert az már az építészeti szalon után kiderült, hogy válogatás és kurátori munka nélkül ez nem megy. Pedig valószínűleg nem csak én nézném szívesen, ahogy a megtelt Műcsarnok mellett az összes bejelentkező festő és az „ezelőtt uralkodó ballib kurátorlobbi” által eddig mellőzött képzőművész műveivel megtelne a felvonulási tér is, a néző pedig megtudhatná végre, milyen is az az igazi, szélesvásznú magyar képzőművészeti metszet.
Jelentem, ugyanolyan, mint eddig, legfeljebb most mást látunk kimaradni belőle. Nincs forradalmi romantika: a Műcsarnok most sem lesz gumiból, hogy minden beférhessen, a széles néptömegek most sem itt töltik majd el a májusi hétvégéiket, a kurátorok pedig most is úgy válogatnak, mint máshol: Csak a Műcsarnok elfoglalása és az erőből kialakított szalonok miatt a politikai akusztika most újra elnyomja a szakmait.
Az emiatt végletesen megosztott szakmában pedig nem a jelentős műveket figyelik majd, hanem a frontokat elhagyó nem kiállítókat/kiállítókat. A „helyzet” pikantériáját fokozza, hogy a szalonkiállítással párhuzamosan zajlik Budapesten az OFF-Biennále kortárs művészeti szemle, amit a fiatal szervezők hangsúlyozottan azért hoztak létre, hogy függetlenül, állami appanázs és iránymutatás nélkül és a nemzetközi kapcsolatokat sem elfelejtve újítsák meg a biennále (jelentése: rendezvény kétévente) műfaját, méghozzá az aktivitás és a hitelesség jegyében.
