Személyes okok is hozták Keith Jarrettet Budapestre, legalábbis ezt mesélte két szám között: a nagymamája magyar volt. Erről persze nekem rögtön Molnár Gál csöppet sem politikailag korrekt tréfája jutott eszembe, amikor meglátta a barnára sült antikváriusnőt, Simónét: „nini, zsidó néger!” Jarrettre fordítva a történetet: Ornette Coleman mondta neki egyszer, amíg improvizált, hogy „feketének kellene lenned”. Tudom, dolgozok rajta.
Egyelőre a ruhája fekete. A sok félreértésre okot adó gyapjas haja elhagyta, és az egész ember hetven fölött annyira törékeny, hajlott, kifinomult, hogy óhatatlanul ez az első gondolatunk: meg vagyunk tisztelve. Örülünk, hogy látjuk. Örülünk, hogy halljuk.
Az persze másik kérdés, hogy hajlandó-e ő maga eljátszani ezt a szerepet, örüljetek, hogy láttok. Alig látjuk, egyébként, elég sötét termet kért, és nyilvánvalóan zavarja a fény, sötétített a szemüvege, amikor pedig a koncert végén a mikrofonhoz lép, és elmondja, miért utálja immár negyven éve, ha fényképezik, azzal kezdi, hogy szól a világítóknak, vegyék le róla a fényt. Nem mondja, pedig mondhatná, kedves nézők, fölösleges emelgetni a telefonokat, őt, vagyis a lényegét nem lehet hazavinni. Az ott volt, elhangzott, elszállt, fölvették, de hogy meg is jelenik-e, afelől vannak kételyeim.
Ez ilyen. Mármint az improvizáció. Jön az ihlet vagy nem, azt nem olyan könnyű előre kiszámolni. A koncert első része, és még inkább az első rész eleje mintha túl nehéz lett volna a közönségnek, bonyolult hangzatok, kényelmetlen hangzások jöttek a Steinwayből, eltévedtek az ujjak a billentyűkön, bár ez utóbbit kicsit nehéz megállapítani, hiszen az improvizáció már csak ilyen, nem ütöttem mellé, csak egy másik megoldás jutott az eszembe.
