galéria megtekintése

Keith Jarrett – akkor is zseni, ha éppen nem az

0 komment


Fáy Miklós

Személyes okok is hozták Keith Jarrettet Budapestre, legalábbis ezt mesélte két szám között: a nagymamája magyar volt. Erről persze nekem rögtön Molnár Gál csöppet sem politikailag korrekt tréfája jutott eszembe, amikor meglátta a barnára sült antikváriusnőt, Simónét: „nini, zsidó néger!” Jarrettre fordítva a történetet: Ornette Coleman mondta neki egyszer, amíg improvizált, hogy „feketének kellene lenned”. Tudom, dolgozok rajta.

Egyelőre a ruhája fekete. A sok félreértésre okot adó gyapjas haja elhagyta, és az egész ember hetven fölött annyira törékeny, hajlott, kifinomult, hogy óhatatlanul ez az első gondolatunk: meg vagyunk tisztelve. Örülünk, hogy látjuk. Örülünk, hogy halljuk.

Az persze másik kérdés, hogy hajlandó-e ő maga eljátszani ezt a szerepet, örüljetek, hogy láttok. Alig látjuk, egyébként, elég sötét termet kért, és nyilvánvalóan zavarja a fény, sötétített a szemüvege, amikor pedig a koncert végén a mikrofonhoz lép, és elmondja, miért utálja immár negyven éve, ha fényképezik, azzal kezdi, hogy szól a világítóknak, vegyék le róla a fényt. Nem mondja, pedig mondhatná, kedves nézők, fölösleges emelgetni a telefonokat, őt, vagyis a lényegét nem lehet hazavinni. Az ott volt, elhangzott, elszállt, fölvették, de hogy meg is jelenik-e, afelől vannak kételyeim.

Ez ilyen. Mármint az improvizáció. Jön az ihlet vagy nem, azt nem olyan könnyű előre kiszámolni. A koncert első része, és még inkább az első rész eleje mintha túl nehéz lett volna a közönségnek, bonyolult hangzatok, kényelmetlen hangzások jöttek a Steinwayből, eltévedtek az ujjak a billentyűkön, bár ez utóbbit kicsit nehéz megállapítani, hiszen az improvizáció már csak ilyen, nem ütöttem mellé, csak egy másik megoldás jutott az eszembe.

 

Az nem kétséges, hogy Jarrett küzdött az ihletért, és a küzdés külső jelei most is olyanok, amilyeneket elvár tőle az ember, feláll játék közben, riszál kicsit, nyög, énekel, keres, talál, elenged, nem talál. Mondhatni, hogy ennek az életnek ez a borzalmassága: nem az, hogy parancsszóra lángésznek kell lenni nyolctól tízig, hanem hogy addig is a nyilvánosság előtt kell lenni, amíg keresi valaki a lángot. Nem tudom, hogy nem veszíti el valaki az ép eszét, ha minimum negyven éve kell betölteni a világban a legnagyobb jazz-zongorista, esetenként a legnagyobb zongorista szerepét.

Közben próbálom összerakni, miből is áll mindez. Nagyon laposan tartott kézből, egyszerre görcsből és lazaságból, mert az ujjak a megfeszülő tenyér fölött rendkívül rugalmasnak és puhának látszanak, de a kar már szinte deformáltnak látszik, a test tekergőzik, mintha fizikai gyötrelmet okozna a zene születése. Közben maga a megszólaló zene kicsit sem gyötrelmes, néha bonyodalmasan nehéz, néha furcsák a darabok végei, gyorsan elfogynak, mintha fölszedték volna ismeretlen munkások az utat. De az elő rész végére a balkézből jövő kérlelhetetlen ritmus erősen hat, visz, visz magával.

A második rész mintha jobban tetszene a közönségnek, talán mert alapjában véve könnyebb, akkora megterhelést az egész program nem kíván, mint az első tíz perc. Itt is van egy izgalmas leállás, oké, hagyjuk, nem megyünk itt sehová, de vannak dalszerű pillanatok, vagy boogie-woogie ihletésű futamok. De ha az improvizáció mélységét vagy merészségét tekintve ezekhez a számokhoz éppenséggel nem kell Jarrettnek lenni, a zongorahang súlya miatt mégis ő kell hozzájuk. Ha az a tanulság, hogy Jarrettben nem feltétlenül Jarrettet szeretjük, az kicsit rémisztő. Ha meg az, hogy a zseni akkor is zseni, ha éppen nem az – akkor nekem igazán rendben van így. 

Keith Jarrett – MüPa

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.