Ugyanakkor hír jelenik meg a sajtóban a villamosvezetőről, aki – úgy látszik, hogy ilyen verseny is van – Európa-bajnokságot nyer a szakmájában, a fiatal asztalosról, aki pedig intarziájával egy világszemle aranyérmét.
Akkor most mi van? Az van, hogy ez is, mint minden, az egyén ambíciójától, tehetségétől és kíváncsiságától függ, és hogy létfontosságú az iskola, amely lépésről lépésre kezelni tudja az ambíciót, észreveszi a tehetséget és fölkelti a kíváncsiságot. Jó esetben. A tanítványok többségében ugyanakkor ezek a tulajdonságok nem egyformán vannak jelen, gépiesen, szűkre szabott ismeretanyag mechanikus átadásával belőlük rossz esetben semmi sem hívható elő. A tudás mint élményforrás örökre árnyékban marad. „Odáig el sem jutunk, hogy a srác kicsit távolabb lásson, mint az elé tett munkadarab, merthogy még azt sem akarja alaposabban megismerni…” – fakad ki egy szakoktató, aki levegő után kapkod, amikor a nagyképű tudatlanság és a közöny keverékével találkozik. Szerinte a kialakuló rendszernek ez a prototípusa, velük lehet minden sületlenséget megetetni, ők a vevők a tőmondatokra, nekik bonyolult minden, ami a primer indulaton túl van.
Nincs igény se rá, hogy ezen a hozzáálláson figyelemmel, törődéssel változtatni lehessen, igaz, a sok előírás, adminisztráció miatt egyre kevesebb tanárban marad annyi szufla, pedagógiai véna, hogy megtalálja a kíváncsisághoz vezető utat egy-egy gyereknél. Pedig a közömbösséget sokszor föl lehetne törni, a gyengébb adottságból legalább közepeset faragni, a jókat fölkarolni, pályájuknak már az elején lendületet adni.
Nincs komoly felmérés arról, hogy milyen szaktudással érkeznek a munkahelyekre az iskolából kikerülők, még kevésbé arról, hogy milyen tartású, milyen minőségű emberekké válnak a tanulóévek alatt. Mit takar az átlag? Nem hiszek az elrettentő történetek általánosításában, de abban sem, hogy nincs baj a színvonallal, a „tudd, hogy hol a helyed” egyre inkább beskatulyázott paramétereivel.
Mintha maga az ország nem akarna kitörni a betanított státuszból.
