Negyedszázaddal ezelőtt, 1991. augusztus 15-én hatszázezer ember jelent meg a New York-i Central Parkban Paul Simon koncertjén. Az előadónak déja vu érzése lehetett: tíz esztendővel korábban – Art Garfunkel társaságában – egymillió fül hallgatta ugyanott.
Az a páros volt minden idők legkülönösebb duója: akkor bomlott fel, amikor a sikerei csúcsán járt. Már a megjelenés pillanatában, 1969 novemberében sokan gyanították, hogy Bridge Over Troubled Water című nagylemezével a kettős bevonul a halhatatlanságba, és a szédítő adatok is alátámasztották a várakozást. Mind az album, mind annak címadó dala az első helyre került a brit és az amerikai listán; a további nóták közül a Cecilia negyedik volt „odaát”; a The Boxer hatodik a szigeteken és hetedik a tengerentúlon; az El Condor Pasa – Daniel Robles perui zeneszerző 1913-as kompozíciójának feldolgozása – tizennyolcadik az Államokban (meg hét államban listavezető, Ausztráliától Spanyolországig).
S éppenséggel az Everly Brothers-szám, a Bye Bye Love adaptációja sem szólt rosszul... A hosszan játszó korongból 25 millió példány kelt el, s a Rolling Stone magazin – már a huszonegyedik század elején – az ötvenegyedik helyre tette azt az albumok örök ranglistáján.
Ilyen körülmények között ment szét Simon és Garfunkel. Amely tandemnek további nagy dobásai is voltak, a Bookends című 1968-as nagylemeze például ugyanúgy a lajstrom élére kapaszkodott Nagy-Britanniában és az USA-ban egyaránt, ahogyan a Híd a zavaros víz fölött. A korong leghíresebb dala, a Mrs. Robinson pedig szintén az örökkévalóságnak készült: a Diploma előtt című Dustin Hoffman-filmben felcsendülő szám önmagában egy darabka (rock)történelem.
„Együtt énekeltünk, de alig beszéltünk egymással”
hirdetés
– jellemezte a hatvanas évek végének, a hetvenesek elejének összetartását Paul Simon, akire mi is büszkék lehetünk, hiszen magyar származású muzsikus.
Korántsem egyszerű Simon Reuters
Noha a New Jersey állambeli Newarkban született – ahol a lakosság döntő többsége fekete –, édesapja és mamája is honfitársunk volt, s a zsidótörvények hatására menekült Amerikába. A papa, Simon Lajos bőgőn, majd basszusgitáron játszott, méghozzá annyira jól, hogy az Államokban is munkához jutott, sőt olyan, Amerika-szerte közkedvelt televíziós varietékben szerepelt, mint a CBS társaság Garry Moore Show-ja. Fia – akit szintén nem énekelhetett meg a rágógumizene névadója, az 1910 Fruitgum Company elnevezésű együttes, amely az egyszerű Simonnal jött elő 1968-ban – ez idő tájt a fürdőszobába járt gitározni, s ott komponálta legelső nagy slágerét, az 1966-os listavezető Sound of Silence-t (A csend hangját) is, amely így kezdődik:
"Helló, öreg barátom, sötétség, / jöttem újra beszélni veled...”
Hogy mi lett volna Simon Pálból, ha idehaza látja meg a napvilágot, azt nem sejthetjük; azt ellenben tudjuk, hogy odakinn szólóban is messzemenően megállta a helyét. Még akkor is, ha mindig hallatlanul szerényen beszél önmagáról. Miközben évtizedek óta az amerikai folkmuzsika, a városi dal költőjének tartják, ő gyakorta emlegeti: „Közülünk Bob Dylan, valamint Bruce Springsteen tudja igazán kifejezni, mi jár a fejében és a szívében. Meg persze John Lennon. Strawberry Fields Forever, I Am the Walrus, In My Life, Norwegian Woods... Azok voltak az igazi szövegek.”
Azért nem kellett szégyenezni a Mother and Child Reunion, a Loves Like Me a Rock vagy a Slip Slidin’ Away miatt sem. E dalok mindjárt a szétválás után a topra emelték a szólista Simont, aki első három nagylemezével egyszerűen nem tudott hibázni. A legelső (1972-ben) és a harmadik (1975-ben) egyaránt listavezető albummá vált – az egyik az Egyesült Királyságban, a másik az óceán túlsó oldalán –, míg a másodiknak (1973-ban) „be kellett érnie” az amerikai második hellyel. Igaz, aztán hosszabb szünet következett az ormok ostromában, hiszen a következő csúcslemez, a Graceland csak 1986-ban került a boltokba – hogy nem kevesebb, mint 16 millió darabot adjanak el belőle –, ám a pauza csupán látszólagos volt, hiszen 1980-as brit turnéján Paul Simon megengedhette magának, hogy minden egyes koncertjén egy italra vendégül lássa az összes nézőt. (A körút kezdetén, a londoni Hammersmith Odeonban ez három és fél ezer aperitifet jelentett.)
hirdetés
Simon az idén is portyára készül: október 17-én – négy nappal azután, hogy betölti hetvenötödik életévét – Prágában indítja őszi turnéját, melynek során ellátogat Németországba, Svédországba, Norvégiába, Dániába, Hollandiába, Belgiumba, Angliába, Walesbe, Franciaországba, Svájcba, Spanyolországba, Írországba. A záró hangverseny november 21-én lesz Dublinban, és a szerző-énekes úgy tervezi: nem csupán a koncertsorozatot fejezi be, hanem végérvényesen lelép a színpadról. A The Guardian már reagált is:
„Ne hagyd abba, Paul! Amerikának még szüksége van rád.”
S nem pusztán Amerikának. Elvégre Simon legújabb – tizenharmadik – szólóalbuma, a júniusban közreadott, sajátos hangvételű Stranger to Stranger máris az első helyre került a brit albumlistán (az Egyesült Államokban pedig a harmadikra). Ám a művész elszánt: „Nem érdekel már a show-biznisz. S nem félek attól, hogy utólag elbizonytalanodom: ugyanúgy képes vagyok visszavonulni, ahogyan letekertem magamban a hatvanas, hetvenes, nyolcvanas éveket.”
A hálás hallgatóság persze bolond volna megnyomni a delete gombot.
