„Megmutattam a világnak, hogy visszatértem!”

A három tenor kitárta a komolyzene ajtaját egy az addiginál jóval szélesebb közönség előtt. Ha ezeknek az embereknek csupán a tíz százaléka döntött úgy később, hogy elmegy és megnéz egy operát, már akkor is óriási eredményt értünk el.

– Mire emlékszik legszívesebben azokból az időkből?

– Hogy az első pillanattól fogva versenyszellem uralkodott közöttünk, ugyanakkor jó barátok voltunk. A backstage atmoszférája remek volt, rengeteget nevettünk. Néha elég komolyan húztuk egymást a futballal, hiszen mindhárman más klubnak szurkolunk: Luciano a Juventusnak, Plácido a Real Madridnak, én pedig, ugye, a Barcelonának. Gyakran pókereztünk, általában egy pohár italban vagy valami ilyesmiben játszottunk. Többnyire Luciano nyert. Nagyon-nagyon hiányzik – nem csupán egy nagyszerű tenor volt, de remek ember is.

– Sok beteg számol be arról, hogy egy-egy klasszikus zenei felvétel szinte gyógyító hatással van rá a felépülés során. Önnek mi adott erőt, amikor a leukémiával küzdött?

– Tudományos bizonyítékok is alátámasztják, hogy a klasszikus zenének gyógyító hatása is lehet. Ami engem illet: a betegségem idején nagyon sokszor hallgattam Rachmaninov második zongoraversenyét. Rengeteget köszönhetek annak a darabnak!

– Ha három dolgot időkapszulába zárhatna, hogy aki sok-sok év múlva megtalálja, valamiféle képet kapjon arról, ki volt Josep Carreras, mit választana?

– Három felvételt: az első színpadi szereplésemét, még kölyökkoromból; a Herbert von Karajan által vezényelt nagy előadások egyikét – azt hiszem, a legendás Bohéméletet a bécsi Staatsoperből – és a leukémiából való felépülésem utáni első fellépésemét. Ez volt az a pillanat, amikor megmutattam a világnak: visszatértem!

Megmutattam a világnak: visszatértem! – mondja Carreras Fotó: Mauro Taliani

– Tegyük fel, hogy az ön által valaha megformált operahősök valódi, hús-vér emberek. Melyikükkel beszélgetne legszívesebben?

– Hű, mivel a legtöbb nagy szerepet megformálhattam, ez nem könnyű kérdés. De azt hiszem, Bizet Carmenjének Don Joséjával társalognék legszívesebben, mert ő egy igazán összetett karakter.

– Nemrég a Telegraphnak adott interjújában kifejtette, hogy támogatja Katalónia önállóvá válását. Fontos, hogy a művész állást foglaljon közéleti, politikai dolgokban?

– Ha egy újságíró ilyesmiről kérdez, mondhatom, hogy no comment – vagy kifejthetem, mit gondolok valójában. Én az utóbbit jobban szeretem. Szerintem a katalán embereknek meg kellene adni a jogot, hogy népszavazás keretében eldöntsék, menni vagy maradni akarnak. Ez volna a demokratikus, és akármilyen végeredményt hozna is a szavazás, azt tiszteletben kellene tartanunk.

– A Barcelona futballcsapata világszerte elképesztően népszerű, főként a Guardiola-éra óta. Mit jelent katalánként az ön számára a „més que un club"?

– A Barcelona mindig is több volt egy futballcsapatnál, afféle eszköz, amelynek segítségével kifejezhettünk az érzéseinket. Apropó: ­Kubala László fantasztikus játékos volt! A neve még mindig nagyon jól cseng – nemcsak a múzeumunk falára, de a szurkolóink szívébe is belevésve.