A tűzoltóautó, rajta a nemzeti lobogóval letakart koporsóval megállt egy magas, napbarnított, középkorú asszony előtt. Ahogy könnyezve a többi közé dobta a kezében szorongatott rózsaszálat, a tengerparti Vieira Soutón sorfalat álló tömeg csöndben énekelni kezdett: Olha que coisa máis linda...
A nő Heloísa Pinheiro, az ipanemai lány, a temetés idején, 1994-ben 49 éves, ma már persze hetvenen túl lévő múzsa volt, a koporsóban Carlos António Jobim, a XX. század egyik legnagyobb dalszerzője feküdt. A tömeg pedig nem a gyászos alkalom miatt énekelt csöndben, hanem mert a bossa novát amúgy is szinte suttogva szokták előadni. A szamba ritmusát Jobim ötvözte dzsesszes akkordokkal, az egész stílust ő és két barátja, az énekes Joao Gilberto és Luiz Bonfá gitáros fejlesztette ki. Jobimot egész Brazília gyerekkori becenevén Tomnak szólította, a lányt, a ma már sokszoros nagymamát pedig csak Helónak.
Szép pár lettek volna – Helóval amúgy szinte bárki szép párt alkotott volna –, de kapcsolatuk plátói maradt. Jobim még 1962-ben, a lakásához közeli padon ülve figyelt fel a tizenhét éves, sudár, napbarnított lányra, aki délelőttönként ugyanabban az időben sétált le akrobatikát gyakorolni az ipanemai strandra. Mesélt róla szövegírójának, a civilben diplomata Vinicius de Moraesnek, és másnap már együtt lesték a Montenegro utcai Veloso (manapság Garota de Ipanema) bár teraszán, ahogy a lány kilép két kapualjjal arrébb lévő házából, és a körös-körül ámuldozó férfiakat észre sem véve elindul a strand felé.
