Mindenki a bársonyos baritonra, az évtizedeken át népszerű slágerekre emlékszik, pedig Nat King Cole zongoristának is nagyszerű volt. Nem kellett volna napi három csomag cigarettát elszívnia, úgy a karrierje is hosszabb lehetett volna. Igaz, negyedszázaddal halála után is megkapta az év daláért járó Grammyt.
hirdetés
A sztorinak három változata van. Az első szerint egy részeg törzsvendég ragaszkodott hozzá, hogy énekelje el a Sweet Lorraine-t. Nat King Cole szabódott, mondván ők nem énekelnek, de aztán a tulaj megsúgta neki, hogy az illető akár napi három dollárt is hagy a klubban, így mégiscsak dalra fakadt. Ebből annyi igaz, hogy a kuncsaft tényleg megrendelte a számot, és végül tizenöt cent borravalót adott.
A második változatban egy csinos nő akarta hallani a Sweet Lorraine-t, de a zongorista azt felelte, nem ismeri, mire a felháborodott vendég hazaszaladt a kottáért, s amikor lecsapta elé, nem volt mese, énekelni kellett. Ő maga elnéző mosollyal kommentálta a dolgot: jó kis történet, hagyta, hogy ráragadjon. Valójában az instrumentális számok között régi szokása volt kicsit énekelni, amit egyre többen kértek. Amikor aztán a Capitol Records vonószenekart tett mögé a Christmas Song felvételéhez, többé nem volt visszaút: Nat King Cole énekes sztár lett. Annak pedig olyan sikeres, hogy a korábban anyagi gondokkal küszködő lemezcég nevezetességszámba menő irodaépületet emelhetett Los Angelesben, amelyet a járókelők csak úgy hívtak „a ház, amit Nat épített".
Nathaniel Adams Coles Alabamában született, de lelkész apja és templomi orgonista anyja 1923-ban Chicagóba költözött a gyerekekkel. Az akkor négyéves kissrác itt kapta a mamától első zongoraleckéit. Mint később maga mondta, soha nem volt más tanára. Nem csak gospeleket játszott, Bach és Rachmaninov is szerepelt a repertoárján. Aztán meghallotta Earl Hinest, és attól kezdve dzsesszmuzsikus akart lenni. Tizenöt évesen kimaradt az iskolából, nagybőgős bátyjával, Eddie-vel alakított zenekart. Négy számot még lemezre is vettek, de Nat nem sokkal később egy utazó revü zongoristája lett. A revü csődbe ment, ő tizenhét évesen Kaliforniában ragadt, és mit tehetett volna, elvette az egyik táncosnőt.
1960. április 19., Nat King Cole a párizsi Olympia színpadán Roger Wolley / AFP
Long Beachen egy bártulajdonos szerződtette azzal, hogy hozzon még pár zenészt, mondjuk bőgőst, gitárost meg dobost. Utóbbi azonban éppen akkor vett magának vadonatúj dobkészletet, és inkább egy jobban fizető bigbandben akart játszani, hogy behozza az árát. Így már az első este hárman maradtak: Nat – akkor már „King" – Cole, a bőgős Wesley Prince és a gitáros Oscar Moore. Nem lett belőle baj, sőt, az új triófelállást hamarosan mások is utánozni kezdték. 1944-ben vették fel a Straighten Up and Fly Right című „ős rock and rollt". Az 50-es évekre aztán a rádióból egész Amerika megszerette azt a híresen meleg, egyszerre élénk és szentimentális hangot, amelyről ma is rögtön fel lehet ismerni a felvételeit. Dúsgazdag lett, második feleségétől, Maria Ellington énekesnőtől gyermekei születtek (három saját, de kettőt még örökbe is fogadtak), az ember azt gondolná, felhőtlen volt a boldogság.
Hát nem. Amikor egy előkelő Los Angeles-i környéken házat vettek, a Ku-Klux-Klan keresztet nyírt a gyepükbe. Majd bekopogott egy gazdag ügyvéd, hogy közölje, megbeszélték a szomszédokkal, és nem szeretnék, ha nem kívánatos emberek költöznének melléjük. Nat King Cole azt felelte, azt ő sem szeretné, ha ilyet látna, rögtön panaszkodna... 1956-ban első fekete sztárként kapott önálló tévéműsort, de alig több mint egy év után bedobta a törülközőt, mert nem jöttek a szponzorok. „A Madison Avenue nem szereti a sötétet" – célzott a hirdetési szakma ódzkodására a fekete előadóktól. Alabamában koncert közben megtámadták, el akarták rabolni, mert a helyi lapok uszító képaláírásokat adtak a fekete énekest fehér nők társaságában ábrázoló fotókhoz. Mindennek ellenére sokáig apolitikus maradt, amiért viszont a sajátjai fordultak ellene. A lehető legnagyobb sértéssel illették, „Tamás bátyának" nevezték, akinek bendzsón kellene szórakoztatni fehér gazdáit.
Végül döntött, és teljes mellszélességgel az egyenjogúságért indult mozgalom mellé állt. Pénzt adott, jótékonysági koncerteken lépett fel, John F. Kennedy, majd Lyndon B. Johnson elnök barátja és tanácsadója lett, szervezte az 1963-as nagy washingtoni menetet, amelyet Martin Luther King „Van egy álmom..." kezdetű beszéde tett történelmivé. A világ egyik legismertebb énekese volt, amerre megfordult, mindenhol imádták. Jellemző egy korábbi venezuelai eset: az alelnökként odalátogató Richard Nixont dühödt tömegdemonstráció fogadta, ám pár nappal később Nat King Cole-t tizenötezres, ünneplő sokaság várta a repülőtéren. Közben kitűnő dzsesszfelvételeket is készített, és olyan énekeseket kísért zongorán, mint Louis Armstrong vagy Ella Fitzgerald.
Csak az a napi három csomag cigaretta ne lett volna! 1964-ben hátfájást és légszomjat érzett. A tüdőrák alig néhány hónap alatt vitte el, negyvenöt éves korában. Egy nappal békés, álmában bekövetkezett halála előtt Maria még elvitte autózni a kaliforniai tengerpartra. Legidősebb lánya, Natalie, aki maga is remek énekesnő lett, 1991-ben digitális technikával duetté varázsolta talán legnagyobb slágerét, az Unforgettable-t (Feledhetetlen). A dal hét Grammyt nyert, bő negyed századdal a halála után megint mindenki ámultan hallgatta Nat King Cole-t. Persze, hogy is lehetne elfeledni egy ilyen csodás hangot?
