A reptérről fekete Volgával vitték őket a legelőkelőbb szállodába, a Habana Librében külön lakosztályt kaptak, öt étterem gondoskodott arról, hogy ne szenvedjenek hiányt semmiben. Bár gyerek volt, azonnal feltűnt neki a különleges bánásmód.
„Ekkor magyarázták el, hogy volt egy nagybátyám, aki az életét adta azért, hogy mind egyenlők legyünk. De már akkor éreztem az ellentmondást: ha nagybátyám az egyenlőségért halt meg, miért kezelnek minket felsőbbrendűként? Akkor jöttem rá, az egész egy hazugság” – meséli a Népszabadságnak telefonon Martín Guevara, aki az Egyesült Államokban népszerűsíti a közelmúltban megjelent könyvét.
Az „ Egy mítosz árnyékában” a Kubában töltött tizenkét évet meséli el, s azt, miként nyomta rá bélyegét életére a soha nem ismert, ám a szellemként mindenütt jelen levő nagybácsi, Che Guevara.
Amikor kiderült a nagy „titok”, már nyíltan beszéltek róla a családban, de mint mondja, soha nem Che Guevaráról, hanem Ernestóról, a fiúról és a testvérről. „Celia nénikém állt hozzá a legközelebb. Mindig mesélte, hogy Ernesto milyen jó testvér volt, hogy mennyit hülyéskedtek fiatal korukban” – meséli Guevara, hozzátéve, Che politikai szerepvállalásáról alig esett szó. Mint mondja, a család tagjai szó szerint a távolból szemlélték a politikai öntudatra ébredését. Ennek ellenére Martín vállát már fiatalon nyomni kezdte az ikonikus hős súlya.
„Aki ilyen teher alatt nő fel, annak nehéz megtalálni az eredeti önkifejezési módot. Én antihős lettem, antiszociálisan viselkedtem, lumpenként éltem a margón. Nem hallgattam senkire, imádtam a rockot és sokat ittam. Nekem a kamaszkor tovább tartott, és nagyon nehezen jöttem ki belőle” – idézi Guevara a fiatalságát, amely arra az időszakra esett Kubában, amit a forradalom utáni aranykornak szokás nevezni.
Guevara szerint azonban ez a hozzáállás egyfajta történelmi amnéziának köszönhető, illetve annak, hogy a Szovjetunió felbomlása utáni különleges időszak olyannyira nyomorúságos volt, hogy az 1970-es évek bősége ahhoz képest aranykornak tűnik.
„Már akkor sem lehetett az embernek véleménye semmiről. Sok szerző be volt tiltva. Nagy volt az elnyomás, nem lehetett utazni, rendesen vásárolni” – mondja Guevara, aki szerint valóságos kasztrendszer uralkodott a szigetországban. „A vezetők gyerekei egy iskolába jártak, csak egymással barátkoztak, beszéltek és házasodtak. Megvetették mindazokat, akik nem közülük valók voltak” – mesél a belülről megismert közegről. A családját úgy kezelték, ahogy a maffia kezeli azt a családot, amelynek feje vállalta a börtönt, csak hogy mentse a keresztapa bőrét.
„Ilyenkor a maffia oltalma alá veszi a családot, attól fogva senki nem nyúlhat hozzájuk”. Annak ellenére volt ez így, hogy a Fidel Castro és Che Guevara közötti „szakítás” közismert, ám Kubában nem beszéltek erről, a család felé sem kommunikálták, sőt Guevara számos rokona a mai napig „hű” Castróhoz.
Hat éve nem járt Kubában Martín Guevara, de legutóbbi útja során „siralmas állapotokat”tapasztalt. „Hiába mondják, hogy valamivel jobb a helyzet. Hogy lenne jobb, ha több mint 50 éve ugyanaz van hatalmon, és egyetlen pártra lehet csak szavazni?”
A kérdésre, merre tart a szívében különleges helyet elfoglaló szigetország, tanácstalanul válaszol. „Teljesen elölről kell kezdeni. Olyan társadalomra van szükség, ahol az emberek kibontakoztathatják üzleti, művészi, intellektuális képességeiket. De nem szabad hagyni azt a fajta vadkapitalizmust, ahol senki nem törődik a másikkal… Olyan társadalmat kell felépíteni, amiben nem mondanak le minden meglévő dologról, hiszen a sokak által emlegetett ingyenes közoktatás és egészségügy például jó.”
Guevara nem vágyik vissza, amint tudta, otthagyta Kubát. Spanyolországban telepedett le, ahol sikeres író lett belőle. A rock szeretete azonban nem múlt el, még most is kívülről fújja az LGT slágereit. „Ha nem bírod már elviselni azt, amiben vagy, lépj ki, mint egy rossz cipőből, ringasd el magad” – csendül fel teljesen váratlanul az ismert strófa, igen erős spanyol akcentussal a vonal másik végén.
