Till Attila: Kedves csapatjátékos vagyok

- Több szempontból is kockázatos vállalkozás a film, például nyers őszinteséggel kezeli a mozgássérültek karaktereit, akik tisztában vannak a „nyomiságukkal". Nem tartott attól, hogy egyszer csak félremegy az egész?

- Aggódtam, persze. A kezdetektől fogva azt gondoltam, hogy mozgássérült embereket fogok azokba a szerepekbe rakni, ahol nem egy klasszikus mozihőst látni, hanem hétköznapi figurákat. Érthetetlen lett volna, ha kerekesszékes szereplőket nem mozgássérült színészekkel játszatok el. Ez megvédett engem:

nem tudnak a testükből kilépni, így csak igaz tud lenni a jelenlétük.

- A Cannes-ban bemutatott ­Csicska után a karrierje szempontjából nem lett volna célszerűbb egy hasonló ­művészfilmet készíteni?

- Elég szabadon állok hozzá ehhez a kérdéshez. Abban biztos voltam: nem szeretnék ugyanolyan filmet készíteni, mint a Csicska. Imádták a fesztiválok, ott volt Cannes-ban, eljutott az Európai Filmdíjig. Remek. Ennek ellenére más tempójú és logikájú filmben gondolkodtam. A történet alapja egy fiú volt, akinek hiányzik az apja, így teremt magának egy pótapát. Már itt világos volt, hogy vállalnunk kell, hogy több műfaj fog keveredni. Adott az anyjával folytatott komoly családi dráma, illetve a nagyon vicces barát, akivel vígjátéki helyzeteket hoznak létre. Thuró­czy Szabolcs figurájával pedig klasszikus fegyveres mozihősökké válnak és akciófilmes klisékkel állunk szemben. Itt most az a kérdés, hogy a műfaji elemeket vajon sikerült-e jó ízléssel, illetve ütemben összeraknunk. Az a legfontosabb célom, hogy a filmem a nézőket érzelmileg megérintse. Minden egyéb másodlagos.

- Noha szórakoztató filmnek készült a Tiszta szívvel, folyamatosan azt éreztem, hogy szerzői filmet látok.

- Volt személyes motivációm: a sorsszerűség kérdése. Minden, amit az élettől kapunk, amit a sors nekünk rendel, az alkatunk, a képességeink a családi körülmények meghatározzák az életünket. Sok ember az élete értelmének tekinti, hogy ezeken keseregjen. „Semmit nem kaptam az élettől." Holott inkább az a fontos, hogy te mit konstruálsz. Kreátorok vagyunk mindannyian, és bármit komponálhatunk. Rajtunk múlik minden.

- Thuróczy Szabolcs állandó alkotótársa, azt nyilatkozta, hogy még nagyon sok film van a párosukban.

- Szabolcs a legjobb barátom, mind a három filmemben szerepelt. Sokat beszélünk és gondolkodunk együtt, ő az az ember, akire „rábízom" a filmet. Zseniális színész, aki nagyon tudja, mi a kevés, illetve a sok. Tökéletes az ízlése, egyszerűen tud jelen lenni, miközben bonyolult és összetett figurát alakít.

- A színészek mindig elragadtatva beszélnek Till Attila rendezőről. Mi a titka?

- Számomra a színész a legfontosabb. Kedves csapatjátékos vagyok, a színészeknél pedig ez jól csapódik le. Nagyon hiszek abban, hogy egy filmet előre el kell készíteni, különösen a viszonyrendszerekkel és a karakterekkel kapcsolatban. Sokat foglalkozom a színészekkel baráti és kedves környezetben, így mire a forgatáshoz odajutunk, már szeretnek. Ez nekem biztonságot ad. Persze nem ez határozza meg, hogy milyen lesz egy film. Szigorú, hisztérikus és kegyetlen rendezők kezei közül is kerülnek ki zseniális alkotások.

- Dusán a legkarakteresebb főgonosz, akit magyar filmben láttam.

- Vitanovics doktor szerb idegsebész, aki az Amerikai úton operál. Mozis debütje Fliegauf Bencéhez kötődik. Szerepelt a Beszélő fejekben, majd a Rengetegben is volt egy jó monológja. Azonnal beleszerettem Dusánba, és vártam az alkalmat, hogy mikor tudnék vele eljátszatni egy karaktert. A Tiszta szívvel esetében egy igazi ördögi figurát kerestem. A sátán gonoszul szellemes, és mindenkinél menőbb és jobban tud mindent. Elég A Mester és Margarita ördögére gondolni, amikor megkérdezik tőle, hogy beszél-e oroszul. „Ó, hát nagyon sok nyelven beszélek" – válaszolja. Nagyon kevés emberben van meg az ördögi kvalitás, hogy ezt súllyal tudja kimondani, Dusánban pedig ez megvan.

- Médiaszemélyiség, műsorvezető, filmrendező – nem sok ez egy kicsit?

- Az, hogy rengeteg mindennel foglalkozom, már egyfajta mémmé alakult velem kapcsolatban, ami nem teljesen igaz. Az a tény, hogy tévézek, bármit csinálok, elképesztően felnagyítva kerül az ország arcába nyomva. Műfajilag és szándékát tekintve nagyon messze áll egymástól egy show-műsor és egy nagyjátékfilm, de nem teljesen elkülöníthető a kettő. Gondolatokat közvetítünk kamerákon keresztül. Most nem beszélek a gondolat nagyságáról vagy minőségéről, hanem csak az elvről. Nem érzek nagy váltást, ha a kamera elől átmegyek mögé, a személyiségembe bőven belefér. Olyan ez, mintha színész-rendező lennék, olykor váltanom kell, és ki-be mászkálok a médiumok között.