Thuróczy Szabolcs: Ledöntjük a sztereotípiákat

– Illetve Nemes Jeles László Röhrig Gézát a Saul fiában, ráadásul ott állnak az Oscar előszobájában.

– Hihetetlen módon szurkolok nekik. Szinte biztos, hogy bent lesznek a legjobb öt között, ezen a szinten pedig már szinte mindegy. Például a tavalyi mezőnyben: a Leviatán vagy az Ida volt a jobb film? Nem számít. A Saul fia szakmai sikere felbecsülhetetlen dicsőséget hoz Magyarországnak.

– Korábban mondta: „ha ragad valami a színész arcához". Nem tart a sztárságtól és annak következményeitől?

– Az elmúlt években valóban szerencsém volt, de amikor nem pörög ki sokáig az ember neve a köztudatból, akkor kell igazából józannak lennie. Az biztos: nem szégyellek semmit a filmes előéletemből. A jó könyv és a történet alapvetés, de akkor tudok jól teljesíteni, ha igazán szeretnek is. Tillánál fennáll az a luxus, hogy olyan helyzetet teremtenek, hogy csak bele kell ülnöm. Olyan ez, mint Cassavetes és Ben Gazzara viszonya. Remélem, Fáy Miklós sosem fogja tudni leírni rólam, hogy „mivel minden filmben játszik, már elhasználódott az arca". Egyszerűen azért, mert nem minden rendező gondolkozik bennem, ez pedig természetes. Ugyanakkor eddig kifejezetten kis hősöket játszottam. Az HBO sorozatok persze sokat dobtak a népszerűségemen, ez tény.

– Mit tart az Aranyélet legnagyobb erényének?

– Időben reagált a társadalmi folyamatokra. Az oldhatatlan pénzéhségről szól. Ma Magyarországon, ha leülnek az emberek beszélgetni, tíz percen belül biztos erre terelődik a szó. Az egyéb, például párkapcsolati problémák terén is a könnyebb megoldást választjuk. Hamarabb mondjuk azt, már nincs közünk egymáshoz, minthogy küzdenénk a másikért.

– Szívesen megmentené a világot egy szuperprodukcióban?

– Ez speciel nem hiányzik. Úgy érzem, hogy lassan talán vége lesz a hisztérikus techno filmek korszakának és visszatérünk az emberi történetekhez. Számomra az ember a legnagyobb hős. A szeretetéhség, szegénység, fájdalom és a halál ábrázolása örökké aktuális lesz.

– A Tóth Tamás rendezte Anarchisták volt az első nagy mozi főszerepe, melyben robbantott is, igaz, a film végül nem lett nagy durranás.

– Ahogy a magyar filmes körökben többször előfordul, akkor is egy éppen aktuális „ellenállási mozgalom" robbant ki, amikor ezt a filmet forgattam. Aztán a film négy nappal a filmszemle után, túl gyorsan került a mozikba. Egyszóval sok szerencsétlen körülmény befolyásolta a sorsát. Ugyanakkor nekem nagyon fontos szempont, hogy Tilla ekkor nézett ki magának. Akkoriban még mexikói taxisofőr arcom volt, komoly hajjal. Harminc éves voltam és igen fájdalmas időszaknak éltem meg: eljátszol egy főszerepet és nem koncentrálódik rád a figyelem, akkor nagy valószínűséggel a süllyesztőbe kerülsz. Sokkal többet reméltem az Anarchistáktól, de az nem azt jelenti, hogy nem gondolok jó szívvel vissza rá. A film nagyon fontos dolgokról szólt, de nem volt eléggé penge, bátor és összetett már a könyv szintjén sem. Rendezőnek sosem szabad elbizonytalanodnia, mert akkor rögtön rálépnek a nyakára. Nemes Jeles László szerintem sosem ingott meg abban, hogy a saját koncepciója alapján forgassa le a Saul fiát. Hozzátenném: Tilla is ilyen rendező.

Fotó: Veres Viktor / Népszabadság

– Neki sem lehetett könnyű, mert amikor előjött a Pánikkal, a filmszakma kívülállóként tekintett rá.

– Igen, de pontosan tartotta magát az elképzeléseihez, még akkor is, ha tudta: támadásoknak lesz kitéve. Mindazonáltal sokon újranézik a filmet és lelkesen ecsetelik a pozitív véleményüket. De miért nem annak idején mondták? Számunkra viszont már akkor eldőlt: sok mindent fogunk mi még együtt alkotni.

– A Csicska kapcsán már együtt adták az interjúkat, mint egy igazi alkotópáros.

– Persze, Tilla beleveszi a hülyeségeimet a filmbe... (nevet). A Csicska esetében egy-két alkalommal az én improvizációmra bízta a jelenetet, ez az abszolút bizalom. Előfordult már olyan, hogy ketten kezdtünk el írni egy könyvet, de az ő koncentráltsága sokkal erősebb, én szétszórtabb ember vagyok. Sokat beszélünk, napi kapcsolatban vagyunk. Mivel összesen három hét van köztünk, egy korosztály vagyunk, pontosan ismerjük az adott generációs problémákat.

– Tudna példát mondani az említett improvizációra?

– Amikor egyszer Tilla elindította a jelenetet a Csicska forgatásán, arra jött egy macska és én belerúgtam, mert ez jött a figurából. Színészként muszáj volt önmagamat és a velem játszó gyerekeket meglepni, mert a reakciójuk Atillát is, engem is inspirál. Amikor a stáb alig bírta visszatartani a röhögést, akkor éreztem, hogy jó, amit csinálunk. Ha majd nem bírják tovább visszatartani, akkor majd leállítanak. Borzalmas dolgokat sikerült játéknak beállítani, ettől lett erős az anyag. Imádom a filmezést: úgy kell működnöd, mint egy gyufa. Időben kell lángra lobbanni. Erre a varázslatra nem lehet tudatosan felkészülni, viszont igazán csak ez tud hatni a nézőre.

– Tilla másodszor is „felháborította" a szakmát: nem elég, hogy állami pénz nélkül készült a Csicska, nyert a szemlén és Cannes-ba is eljutott.

– Véletlenek pedig nincsenek. Hovatovább, úgy érzem Tilla még nagyon az elején tart még. Hány éves volt például Jancsó, amikor elkészítette a Szegénylegényeket? Negyvenöt. Ő is csak akkor kezdte el a karrierjét igazán.

– Mennyit árulhat el a Tiszta szívvel című legújabb közös munkáról, mely egy kerekesszékes bérgyilkosról szól majd?

– Visszautalnék a profi-nem profi kérdésre. Maximálisan kiállok Attila döntése mellett, hogy a valóságban is mozgáskorlátozott szereplőkkel forgatta le a filmet. Remélem, igazolni fogja a döntését. A főszereplő Fenyvesi Zoltán és Fekete Ádám szélsőségeket megélt emberek – én pedig egyfajta apafiguraként kerülök képbe. A történetben a lenézett szánni való, semmire nem jó ember győzedelmeskedik a gátlástalanok felett Clint Eastwoodi szinten. Ledöntjük a sztereotípiákat. Nagyon sok jó alakítás van a filmben, Dusan Vitanovic-é, vagy Mészáros Árpié. Vele ráadásul egy testvérpárt játszottunk életem első színházi fellépésén Nyíregyházán, tizennyolc évesen, A Danton halálában, Gál Erzsébet rendezésében. Felkavaró színmű, a mai napig a fejemben van.

– Olvastam, hogy Kieslowski Rövidfilm a gyilkolásról című filmje miatt lett színész.

– Igen, de kellett hozzá A Danton halála is, a két esemény egy időben volt. Gál Erzsébet nagyon sokat foglalkozott velünk, fiatalokkal. Ma ez már szinte lehetetlen: nem lehet fél évig próbálni egy darabot kőszínházban. Ennyit időt szánt ránk Erzsébet, mielőtt összeeresztett volna az idősebb színészekkel. Itt ismertem meg Safranek Károlyt: elképesztően alakította Robespierre-t. Néhány éve halt meg, méltatlanul csendben, gyakorlatilag a kertek alatt. Huszonkét percig hír a neten: ennyit ér ma egy életmű. Pedig óriási tehetség volt. Húsz-huszonkét évesen ő volt számomra színészi etalon. Sok vidéki színésszel történik ez meg: mire adódna a lehetőség, oda az önbizalom és az ambíció, már feladta. Igazi sorstragédia.

– Akkor igazán szerencsésnek mondhatja magát.

– Nyilván, de talán az is számít, hogy ha valakivel együtt tudok dolgozni, akkor nagy valószínűséggel máskor is eszébe jutok: egy-egy munka alatt sokat adok. Az is számít, hogy Pintér Béla társulatában alap ember vagyok, nagyon jó szerepeket írt nekem. Hosszú és mély kapcsolat a miénk.

– Miért nem beszéli rá, hogy filmezzenek?

– Sok filmes eszközt használ a színpadon. Ő a saját színházában feszegeti a határokat.

– Bár általában kevés szó esik róla, de mintha Kocsis Ágival is különleges viszonyban állna...

– Én csak Korbácsos Áginak hívom őt, mert úgy tud kérni, hogy az ember mindent azonnal megcsinál. Az elmúlt tizenöt évben már többször dolgoztunk együtt, de igazán nagy szerepet még nem adott nekem. Talán, mert a főhősei mindig nők. Halottam, hogy most negyven és ötven közötti férfit keres az új filmjéhez. De nagyon úgy tűnik, hogy nem én leszek az. Elfelejtettem mondani neki: nőt is nagyon jól tudok játszani.