Amint megérzi, „hogy a múlt továbbra is itt rezeg körülöttünk, mint valami szüntelen rádió- vagy tévéadás” (7.), aminek fel- és megidézéséhez csak egy megfelelő készülék szükséges, érzékeit megfelelő állásba kapcsolva kezdetét veszi a tulajdonképpeni regény. „Azzal szórakoztam, hogy az emlékeim szilánkjaiból meg az újságokból szerzett információtöredékek alapján összeraktam ezeknek az embereknek valamiféle lehetséges történetét”. (14.)
Eszerint a történet egésze a kerettörténet elbeszélőjének saját leleménye, miközben valószerűséget imitáló fiktív dokumentumok: levelek, újságcikkek, naplórészletek próbálják tényszerűvé tenni, megteremteni a valóság illúzióját.
A két szféra kibogozhatatlanul egybeér. A regény cselekményének fontosabb fordulópontjai (egy bankigazgató öngyilkossága, feleségének és lányának további sorsa, a fiatal szereplők szüleik ellen vívott függetlenségi harcának fejezetei, a Tanácsköztársaság időszaka, ismerős figurákkal a vezetők között) úgy állnak össze, hogy szinte szájbarágós egyszerűséggel mondhassanak az elbeszélők e változékony történelmi korról ítéletet.
A társadalmi folyamatok megrajzolását elsősorban lélektani szempontból tartja fontosnak a könyv, az alakok pszichológiája pedig egysíkú, statikus. Archetípusok megtestesülései ők, bizonyos viselkedési mintázatok, attitűdök allegóriáit mozgatja a regény, a figurák jelleme nem változik az idővel.
Schlagetter Emma, az egyik főszereplő, hiába kerül finom, szerető családba édesapja öngyilkossága után, ettől a stigmától képtelen szabadulni, amely egész életét meghatározza; Rauch Géza, a számkivetett költő-lélek őrjítő magányában végre barátra talál, hogy az (a forradalmárköltő Barsi László) a továbbiakban zsarnoki módon irányítsa, akár egy robotot.
Mindketten gyermekkorukban szerzett traumáiktól szenvednek (a hiányzó apa képe köti össze őket legszorosabban), később pedig – noha belül sokszor lázadnak ellenük – képtelenek kilépni e sérülések árnyékából, emiatt viselkedésük teljesen kiszámítható lesz: Rauch Gézából például az öntudatos, de a zsarnoki fölénynek ellentmondani soha nem tudó kisember, az épp aktuális gyilkosokat „ártatlanul” kiszolgáló „kisegér”, „Maus kolléga” válik. A fokozódó társadalmi feszültség, az ideológiai szembenállás is egyszerűen és arányosan rajzolódik ki a Szilánkok fejezeteiben, a szöveg pedig – mintegy igazságosan elosztva –a konzervatívokra és a radikálisokra is meglehetős iróniával tekint.
Persze a világnézet kifejezésének és átélésének legfontosabb médiuma a művészet: a maradiak kedélyeskedő, álszent és giccses világát jelképezi Kardoss Miklós író vagy az illően „szalonképes” festményeket gyártó művészek, a haladó világot pedig a modern irodalom, a pesti értelmiség szabados élete és szabados eszméi, illetve Aradi Bernát előadásai a társadalom intézményeinek elavultságáról.
A mindentudó elbeszélő rajongó, bohó kisgyerekekként ábrázolja a szemben álló eszmék híveit: Moór Ervin Aradit csodálja, Emma nővére, Erzsébet pedig Kardosst; azt pedig, hogy eme felfokozott érzületek voltaképpen hasonlóan működnek, Emma mondja ki.
Mintha zenei motívumok felelgetnének egymásnak, úgy kerülnek elő újra és újra a párhuzamos élethelyzetek, a szülőkkel való szakítás vagy az utánuk való sóvárgás, a magánytól, a társtalanságtól való félelem vagy éppen a saját hang, a saját én megtalálásába vetett remény: mert voltaképpen ebben foglalható össze a Szilánkok sajátos logikája. A szereplők egy saját identitásért küzdenek, a társadalom, a család és saját pszichéjük által rájuk rótt terhek levetéséért, ám a legtöbb esetben kudarcot vallanak: az olvasói tapasztalat egyik legfontosabb összetevője az emiatt érzett csalódás. Látjuk, ahogy a regény alakjai a végzetükbe rohannak, de tehetetlenek vagyunk: borzongató élmény, nem csak az irodalomban.
Ezt emelném ki elsősorban, a leírások, elnyújtott belső monológok, gondolatfutamok aprólékos kidolgozottságát, érzékien áradó mondatfűzését, ami a Rakovszky-olvasóknak korántsem meglepetés. 
