Tea Katherine Mansfielddel

Rakovszky Zsuzsa Fotó: Móricz-Sabján Simon

Azért a VS-ben is csak a főszereplő, illetve első személyű elbeszélő volt romantikus, akinek „füle van a hallásra”, észrevehette, hogy a háttérben a szerző jóindulatúan mulat a hősén vagy a fejét csóválja. Ez a korszak viszont azért érdekelt, mert a korabeli újságokat és dokumentumokat olvasva, mint sokan mások, én is nosztalgiafélét kezdtem érezni a „boldog békeidők” szelleme, légköre és gondolkodásmódja iránt, és érdekelt, hogy miként távolodhattak el az egyes emberek már a történelmi kataklizmák előtt is ettől a szellemtől.

Mi volt a regény kiindulópontja?

Több is volt. A legfontosabb talán a személyes: mivel életem során többféle környezetben éltem, kisvárosban és nagyvárosban, tradicionálisabb és kötetlenebb légkörben, mindig is foglalkoztatott, mi a jobb: ha a környezete normái és hagyományai szerint él valaki, vagy ha, mondhatni, „kigondolkodja maga alól” ezt a biztos talajt.Más kérdés, hogy mára már a talaj is javarészt eltűnt. Ebben a korban viszont különösen „élesben” élhettékmeg ezt a választási helyzetet az emberek és különösen a nők.

A képzeletbeli városban csakhamar Sopronra ismerünk. De az elbeszélést számos fiktív levél, újságcikk és naplórészlet is „hitelesíti”.

Nem, Sók, az a bizonyos, képzeletbeli város nem Sopron, csak hasonlít rá. De a hasonlóságok mellett jelentős eltérések is vannak, és tekintve, hogy a történet a nem túlságosan távoli múltban játszódik, jeleznem kellett, hogy fikcióról van szó: hiszen Sopronban például nem volt jogi kar, nem volt ilyen nevű alispán stb. Egyébként azt hiszem, minden regény valamiféle „párhuzamos univerzum”: minden majdnem ugyanúgy van, mint a miénkben, de azért mégis egy kicsit másképp. Egyébként a levelekre, naplókra és újságcikkekre azért volt szükségem, hogy ugyanaz a személy vagy történés más és más gondolkodásmód „szilánkjában” tükröződjék. Visszatérő motívum például, hogy a város „progresszív” és „konzervatív” napilapja mennyire másként számol be egy-egy eseményről.

Mint minden Rakovszky-regényben, ebben is kiemelt szerepet kap a költői nyelv: metaforák, hasonlatok, belső monológok. Ilyenkor a prózaíró vezeti a költőt, vagy fordítva: a költő diktál az írónak?

Nem hinném, hogy egy költő és egy prózaíró küzdene bennem az elsőbbségért, miközben a fordító a sarokban ül, és figyeli őket. Én ugyanaz az ember vagyok, akármit is írok, és hogy prózában-e vagy versben, az az anyag természetéből következik. Viszont mindkét – mindhárom? – minőségemben fontos nekem az érzékletesség, a látvány, és azt sokszor valóban metaforák vagy hasonlatok segítségével lehet a legjobban felidézni. Különben is van lírai próza meg epikus költészet meg mindenféle változat, úgyhogy nem lehet és nem is feltétlenül szükséges tudományos pontossággal megállapítani, hogy a szóban forgó szerző az irodalmi lények melyik alfajába tartozik.

Mint említette is, műfordításokból él szabadúszóként. Ez a nehéz szabadság segíti vagy időnként ránehezedik az íróra, hiszen valamit mindig fogalmaznia kell?

Szeretek fordítani. Szerencsés esetben amikor éppen prózát írok, verset fordítok, vagy fordítva, és akkor nem „interferálnak” a műfajok. Szeretem azt is, hogy a prózafordítást be lehet osztani, naponta tudok haladni vele, azt hiszem, szükségem van a nagy szabadúszó szabadságban erre a rendezettségre. Persze a szabadúszásnak ugyanaz a hátránya, ami az előnye: független, nincs munkahelyi stressz, nem kell alkalmazkodni senkihez, legfeljebb a határidőhöz, viszont eléggé egyhangú. Néha próbáltam mást is, de aztán mindig kiderül, hogy mégiscsak ez a legjobb, emellett marad a legtöbb időm és energiám a saját dolgaimra.

Sokan zárkózott, a napi ügyekre csak részben odafigyelő szerzőnek gondolják. Vagy ez csak a látszat?

Figyelni figyelek, csak nem biztos, hogy ugyanarra, és hogy ugyanazt látom-e, mint „sokan”. De hát ez a regény is arról szól, mennyire másként fest különböző szemszögekből ugyanaz a dolog.

Apropó sokaság. Ha a leghűségesebb olvasói kérnék, akkor változtatna valamit a regényein? Mondjuk, jobb, megnyugtatóbb sorsot írna valamelyik hősének?

Hát ilyesmi, azt hiszem, akkor lett volna lehetséges, amikor még a lapok folytatásokban közölték a regényeket, és az óceán túlpartján izgatott tömegek várakoztak a kikötőben a legfrissebb lapszámra, benne az új Dickens-regényrészlettel, hogy minél előbb megtudják, meghalt-e a kis Nell. De még Thomas Hardyról is azt olvastam, hogy az egyik hősnőjét efféle olvasói vagy kiadói presszúra hatására adta férjhez, holott eredetileg élethosszig tartó özvegységet szánt neki. Egy kész regényen már elég nehéz lenne változtatni akár a leghűségesebb olvasók kedvéért is: nekik legfeljebb azt tudnám tanácsolni, hagyják abba az olvasást azon a ponton, ahol még elég jól állnak a dolgok.

Tegyük fel, hogy választhatna, és egy este vendégül láthatná a világirodalom bármelyik klasszikus vagy kortárs íróját. Kik lennének azok, és mivel várná őket?

Nehéz kérdés, mert az írói nagyság meg az emberi szeretetreméltóság nem feltétlenül esik egybe, márpedig ahhoz, hogy szívesen eltöltsünk valakivel egy estét, az utóbbira is szükség van. A ma élőket, legalábbis az itthoniakat talán kihagynám, mégsem lenne illendő ilyen közvetett módon meghívni őket. Maradnak a klasszikusok: Babitsot mindenképpen meghívnám, most olvastam valahol, hogy milyen csodálatos házigazda volt, no és Szerb Antalt feltétlenül. Azok közül, akiket még ismerhettem, Vas Istvánt és Mándy Ivánt. A világirodalom keményebb dió, de legyen mondjuk T. S. Eliot és Thomas Hardy. És szívesen meginnék egy teát Katherine Mansfielddel. És hogy mivel várnám őket? Nem tudom, talán át kéne tanulmányozni ebből a szempontból az életművüket meg a szakirodalmat, hátha kiderül, mit szeretnek. Mindenesetre megkérném valamelyik ügyesebb barátnőmet, hogy segítsen a sütés-főzésben, mert nem lenne jó odaégett pogácsával fogadni őket.