A remek szövegekkel magyarázott fotográfiák és a legjellegzetesebb tárgyak közül leginkább az alázatos szolgaként jelentkező kéményseprőlegények egyik újévi üdvözlete (XIX. század) ragadta meg a képzeletemet, annak is az utolsó strófája, mely ekképp szól: „Mert ha tűzvész tör házukra / melly pusztítani akarna; / illy veszélyt, hogy ne kapjon nagyra, / Elűzi a’ kéménybarna.”
A tárlat a teknőscigányoknak szentelt teremben folytatódik, ahol egyebek mellett szinte megszámlálhatatlan kézzel vájt teknőt, valamint számos péklapátot és két remekbe szabott bödönhajót figyelhet meg a látogató igen ügyes tálalásban.
Egy tablón megismerkedhetünk az ősi technológiával, és régi felvételeken követhetjük, mily sokoldalúan használhatta e kiváló tárgyat a megrendelő, azaz a nép, amely a tárlat egyik magyarázata szerint egyrészt értékelte, másrészt viszont simán lenézte a vándoriparosokat: értékelte, mert olyat tudtak, amit a helyi közösségben senki más, és lekicsinyelte, mert aki szolgáltat, az kiszolgáltatott, otthonától távol van, a „birtokon belül lévőnek” dolgozik.
Nos, az egyik teknőben egy nő arcot mos, egy másikban egy másik kenyeret dagaszt, egy harmadik babát mosdat benne, egy negyedik és egy ötödik pedig állati belezetet tisztít a közreműködésével, a disznóvágáshoz illő hangulatban. Van egy érdekes térkép is, bizonyos Orsós István szedresi cigány bíró emlékei alapján készült, és az látszik rajta, miféle utat járt egy teknős, úgynevezett faluzó kompánia 1880 és 1941 között:
Szatmárnémetiből Kalocsa környékéig jutottak. Mint a kiállítás kurátorától, Szuhay Pétertől megtudhattuk, tőkefelhalmozásra speciel nem volt különösebben alkalmas a tevékenység: amit a vándorlók megkerestek, azt rendszerint még aznap el is költötték: megették, megitták.
A következő teremben a cigányok festőjének nevezett Kunffy Lajos festményei, valamint cigány festőművészek munkái csodálhatók meg, továbbá és egyebek mellett egy igen megkapó szoborzat, Samu Géza Szarvas teknő című alkotása, ami pont az,mint a címe; a Magyar Nemzeti Galéria adta kölcsön.
Később az üstfoltozó mesterség története elevenedik meg, mindenekelőtt és többek között egy kozmikus léptékű, csuda szép lekvárfőző üst, egy pálinkafőző modell, valamint egy irtózatosan összegyűrt, a grünspántól alig látszó üst révén; utóbbi Szuhay önnön kertjéből való, tudtuk meg, de hogy kombájn vagy páncélozott csapatszállító ment-e át rajta, arról nem maradt fenn adat. Mindenesetre mellé tett egy kifogástalan állapotú, szegecsekkel foltozott példányt, demonstrálandó, hogy a vándor iparos akár ilyen állapotúvá is fel tudta volna javítani a romot.
A drótostótok remekeiben gyönyörködhetünk ezek után, jórészt a zsolnai Povazské Múzeumnak köszönhetően. A szakmáról érdemes tudni, hogy a szlovák nemzeti mozgalom a nemzeti identitás részévé tette, ami óriási respektust hozott művelőinek.
Nagyon szép háztartási tárgyakat – forróedény-alátéteket, vasalótartókat, abáló- (vagy abároló-) kanalakat, habverőket, gyertyatartókat, egércsapdákat, kosarakat, királyi miliőbe illő madárkalitkákat láthatunk ebben a blokkban, továbbá egy remekbe szabott herefogót, de nem kell hátraugrani: a méhcsalád heréit fogták be vele.
Közszemlére tétetett egy komplett, utazódrótos-szett is, nagyon tanulságos, habár akárhogy néztük, éppen, hogy drót nem volt benne egy centi sem. – Azt már nyilván eldolgozták az atyafiak – jegyezte meg a kurátor viccesen.
Ki, meddig, kivel?
A néprajztudomány alapvetően három csoportra osztja a vándoriparosokat. Az elsőbe azokat sorolja, akik állandó telep- (lakó-) hellyel rendelkeztek, és annak környékén dolgoztak egynapos túrák keretében (köszörűsök, üstösök, kéményseprők, kosárkötők), a másodikba a lakóhellyel ugyan rendelkező, időszakosan és huzamosabb ideig családjuk nélkül vándorlókat (drótosok, bádogosok, ablakosok). A harmadik csoport az állandóan vagy időszakosan családjukkal vándorló, állandó lakhely nélküli iparosoké, ők elsősorban cigányok: téglavetők, teknősök.
