Nemrég ért véget Rómában egy kiállítás, a mostanában – értsd: az elmúlt hatvan évben – ritkák egyike, amelyen Hajnal János műveit látni lehetett. Hajnalt a művészeti lexikonok többnyire egyházművészként, a 20. századi üveg- és mozaikfestészet kimagasló alakjaként ismerik, és tény, hogy egy-egy üvegfestményének megkérdőjelezhetetlen helye van a vatikáni VI. Pál audienciateremben, az Egyesült Államok, Brazília, Libanon és a Fülöp-szigetek székesegyházaiban. Az a kiállítás, amelyet a Balassi Intézet hozott össze az olasz fővárosban, a Római Magyar Akadémián (RMA), mégsem erről a mesterétől, Aba-Novák Vilmostól származó monumentalitásról szólt. Hanem a könyvillusztrációk, a batikművek és az állatképek Giovanni Hajnaláról, aki – méltatják – az emigráns magyar művészek közül talán a leginkább beépült a választott hazája, Olaszország művészetébe.
 |
| A zene hatalma, 1960-as évek vége |
Hajnal nagy vándor volt, szó szerinti értelemben és stilisztikailag is. Azelőtt, hogy 1948-ban gyalog emigrált volna Olaszországba, hogy soha többé ne térjen vissza, már járt Rómában és megfordult a frankfurti és a stockholmi művészeti akadémián, az életműve pedig egy kicsit az egész 20. század első felének a magyar művészet miniatűrje is. Hajnal gyakorlatilag mindenhol tanult és alkotott, ahol Magyarországon éppen a művészet történetét alakították, és mindent be is olvasztott abból, ami megtetszett neki a kecskeméti művésztelep klasszicizáló és a szecesszió felé hajló tendenciáitól az addig a nélküle is elég eklektikus római iskoláig, ahol egyrészt a mestere, Aba-Novák monumentalitás iránti rajongása, másrészt Szőnyi István festményeinek a színvilága ragadt rá. És útközben rengeteg minden az irodalomból és a zenéből is. Szívesen festett hangszereket, 1971-ben Swiftnek a Gulliver utazásainak, a nyolcvanas években Dante Isteni színjátékának az olasz kiadásához készített illusztrációkat.
