„Ha barátod könyvet kér tőled, utasítsd a könyvtárba: ott a művek ezrei közt válogathat oly minimális díjért, melyet ő is megfizethet. Pengő 20 fillérért 15.000 kötet, 60.000 P. érték áll rendelkezésedre” – hívta fel olvasói figyelmét Egy-két jó tanács címmel 1933-as könyvjegyzékének végén az Országos Szociálpolitikai Intézet és Újpest megyei város „Jókai” Népkönyvtára.

A hírlapírók palotája: ilyen is épül Budapesten! – lelkesedett 1889 májusában a Vasárnapi Újság, ígérve, hogy egy éven belül már állni is fog a pesti Lipótváros új részében, az ugyancsak még készülő igazságügyi palota közelében a négyemeletes, gazdagon díszített ház.

Három dombormű koronázza meg a pesti Akácfa utca 59. egyébként is igen festői homlokzatát: egy szárnyas nőalak és két művészféle álldogál a negyedik emelet magasságában. Virágfüzéres gipszstukkók, merész erkélyek teszik mozgalmassá a látványt, s vonzzák a tekintetet fel, egyre feljebb. Odafönt három hatalmas ablak uralja a házat: szinte a bőrén érzi az ember, ahogy napfényben fürdik mögöttük a tér.

Hivatalosan Gömbös telepnek, kevésbé hivatalosan Pelenka telepnek hívták azt a két vasútvonal közé zárt kietlen földdarabot a Külső-Jászberényi út mellett, túl az új köztemetőn és éppen csak innen Budapest közigazgatási határán, ahol a főváros vezetése a harmincas évek elején új esélyt próbált adni a végzetesen elszegényedett családoknak.

Mindössze négyszer játszották a Magyar Királyi Operaház színpadán Erkel Bánk bánját az 1940/41-es évadban, ráadásul ebből kettő olyan előadás volt, ahová halandó emberfia aligha juthatott be.

Ha azt mondom, korzó, tudják, mire gondolok? Igen, igen. Arra a kis darab, díszburkolattal fedett sétaútra az utángyártott Buchwald-székek és a méregdrága éttermi teraszok között, amelynek környékén az év minden szakában kapni pász torsípot és kékfestő köténykét, s ahol minden külföldi lefényképezkedik a negédes Kiskirálylánnyal, de közben vigyáz, hogy a Vár szemközti panorámáját el ne takarja a képbe becsattogó kettes villamos.

A pesti Blaha Lujza tér és a magyar szociáldemokrácia mai állapotát ismerve sem tanulság nélkül való, hogy egy szűk évszázaddal ezelőtt e kettő, ráadásul szoros egységben, milyen rendíthetetlenül virágzott. Mert ha hiszik, ha nem, a húszas évek elején így volt: az immár Nemzetiként szolgáló hajdani Népszínház körüli tér nem pusztán a sajtó és a kereskedelem legfontosabb centruma, hanem a munkásmozgalom fellegvára is volt. Ami persze szintúgy nem volt elválasztható sem a sajtótól, sem a kereskedelemtől.

Nem állítom, hogy az élet minden pillanatában meglátszik rajtam, de higgyék el: rengeteg mindent tanultam a jó modorról és a helyes viselkedésről szóló könyvekből.

Az előző századfordulón szinte varázsütésre kezdett el benépesülni a mai Nagyvárad tér környéke. Ahol korábban csak a gyakorlatozó ludovikás hallgatók fegyverzaja meg a külső-ferencvárosi utcákat pöttyöző műhelyek csörömpölése verte fel a csöndet, és ahol pár évvel azelőtt még elég nyugalmas hely ígérkezett, hogy itt találjanak otthonra az idős és nélkülöző tanítókisasszonyok, ott most egyre-másra nőttek ki az új épületek a földből.

Tíz oldalt szentelt a balatonboglári Szent Kereszt Felmagasztalása templomnak az Épületek és tervek címmel 1945 augusztusában kiadott, összegző kötetében Kotsis Iván professzor. Ötvenhat éves volt akkor, már túlélt két világháborút, alighanem úgy érezte, ideje számot adni arról, mit végzett építészként. Az 1931–32-ben megépített balatonboglári templom tíz oldalt ért a nagyalakú könyvben. Végtelenül egyszerű, hófehér hasábjait, puritán belső terét, Bauhaus vonalvezetésű kontúrjait látható elégedettséggel idézte fel az alkotó.

Ahhoz képest, hogy Pogány Móric műépítész neve az első világháború előtti évtizedben lényegében összeforrt a Budapesten építendő krematórium ügyével, elég meglepő, hogy A magyar társadalom lexikonja szócikkében ez a terv csak az életmű felsorolásának vége felé említtetik.

Az államtitkár egyenes tartású, cseppet korpulens figura, rövid hajában precíz választék, orrán Szerb Antal-os szemüveg, kezében papír. Abból olvas. De hogy mit mond, arra nem tudok figyelni: a mellette lévő műtárgykiállítást nézem, pontosabban az épp a kultuszállamtitkár könyökénél látható szobrot. De hiszen ez állt a nagypapám íróasztalán!

Tán Budapest legrégebbi kandelábere az, amely épp a napokban kezdett újra világítani a Dózsa György úton, nem messze a Váci út kereszteződésétől. Évszázados fotókon is kivehető a lámpatartó és a rászerelt tábla, igaz, eltörpül a hatalmas épület mellett, amelynek kapujában áll. A fényképész figyelme pedig minden esetben erre a monstrumra irányult: a főváros egyik büszkeségére, „a legvirágzóbb gyárvidék gócában, két nagyforgalmú ipari útvonal, a Váci-út és a Lehel-utca között, villamos vonalak közelében létesült” Népszállóra – melynek nevét a világító felirat hirdette.

Nem véletlenül hoztam fel Önöket ide, erre a csodálatos kilátópontra. Ennél szebb panoráma nem is tárulhatna Önök elé Budapesten. Látják messze, ott a távolban azt a tűhegyként ragyogó, fényes tornyot? Az a Nagyvárad téri orvosegyetemi épület, sokáig az volt Budapest legmagasabb háza: nyolcvannyolc méter. Ha hátrapillantanak, látják az Árpád híd pesti hídfőjét is.

Volt nagyanyámnak egy története, amelyet a maratoni értekezlet meséje és a Szabad Nép-félórás sztori után szokott elmondani. Az előbbi arról szólt, hogy az éjszakába nyúló tantestületi tanácskozáson a kommunista erkölcsi nevelés biztos módszerét még Makarenkót elemezve sem sikerült ugyan meglelni, de alkonyattájt azt már mindenki precízen tudta, hogy a szomszéd házban lakó rajztanárnő tűzhelyén szénné égett a pöszögni föltett bableves.

Az építész abban a pillanatban biztos lehetett benne, hogy minden tökéletes ezen a világon. Tavasz volt, a legjobb májusi meleg, a hídon állva érezte, ahogy a szél cirógatja a tarkóját, odalent csobogott a víz, és ha el-elhúzott is mellette egy autó, a motor berregése csak arra emlékeztette, mi lesz itt úgy négy év múlva.

„Az időjárás nedves volt és hideg. A férfi atyja és unokabátyja ugyancsak katonatiszt (avagy: szintén katonatiszt). Ez nem különösképpen érdekes. Mindazonáltal meg fogom tanulni. Vezető szerepet játszott a hazájának Oroszország elleni lázadásában. Élete hátralévő részét Svájcban élte le” – efféle mondatokat körmölt dédapám veretes angol nyelven a bőrkötéses, fűzött vonalas irkába.

Bevallom, engem például a „felvállal”-lal lehet kikergetni a világból. Apám ugyanígy van a „de viszont”-tal („vagy de, vagy viszont” – süvöltötte gyerekkorunkban, míg végleg le nem szoktunk róla), de hallottam már olyat is, hogy valaki az „egy napon születtem Gézával”-tól, illetve a „lemerült a mobilom”-tól kezdett el idegesen kiabálni. Az előbbit még érteni vélem: talán a pontosabb „egyazon napon”-t preferálta volna az illető. Az utóbbin viszont azóta is gondolkodom – vajon mi fejezhetné ki plasztikusabban, hogy az a fránya mobil egyszer csak elnémult? Kimerült a telefonom, elhagyta őt az ereje?

A Mosonyi utcai tanintézetben a megszokott módon zárták le az 1938–39-es tanévet. Június 18-án reggel nyolctól a növendékek többségét kitevő római katolikus tanulók Te Deumot hallgattak, a protestánsok istentiszteleten vettek részt. Ezt követően az egyes osztályok tanításbemutatást tartottak a szülőknek, majd a felső tagozatosok tornabemutatójára került sor. Végül, immár dél körül, a nevelők és a diáktársak búcsút vettek a végzős növendékektől, miközben a szülők és a vendégek megtekintették a diákok munkáiból („rajz, női kézimunka, agyag-, papír- és famunka”) rendezett kiállítást.