Ki is valójában a csodabogár?

A Föld közel hétmilliárd lakosának csupán elenyésző kisebbségét képezik azok az emberek, akiknek tanulmányozásából a pszichológusok a többségre vonatkozó sommás általánosításokat fogalmaznak meg.

Mikulás

A gyerek utálta a népszokásokat, szemben azzal az emberrel, aki a tévében beszélt róluk.

Multikulturalizmusról advent idején

Azt mondják, hogy vége a multikulturalizmusnak.

Rogán: Ez iparosmunka...

A második Orbán-kormány megalakulása során nem kapott kormányzati szerepet, sem hivatalt, a Fideszben sincs formális országos tisztsége.

Tik-tak

A táj ama részlete, amelyet volnék rögzítendő, elfér a tenyerem felén.

 

A szegénység reklámpalotája

Tán Budapest legrégebbi kandelábere az, amely épp a napokban kezdett újra világítani a Dózsa György úton, nem messze a Váci út kereszteződésétől. Évszázados fotókon is kivehető a lámpatartó és a rászerelt tábla, igaz, eltörpül a hatalmas épület mellett, amelynek kapujában áll. A fényképész figyelme pedig minden esetben erre a monstrumra irányult: a főváros egyik büszkeségére, „a legvirágzóbb gyárvidék gócában, két nagyforgalmú ipari útvonal, a Váci-út és a Lehel-utca között, villamos vonalak közelében létesült” Népszállóra – melynek nevét a világító felirat hirdette.

Két kolerajárvány és egy tízezreket érintő lázongássorozat szülte pedig a roppant méretű és csodás gondossággal kivitelezett épületet. A főváros születését kísérő, 1872–73-as, majd az 1884-es ragály arra tanította meg Budapest vezetőit, hogy a gyakran több tucat ember által lakott, folyó vizet és árnyékszéket nélkülöző lakások a fertőzés melegágyai. Az 1906-ban erőre kapott bérlőmozgalom meg arra mutatott rá, hogy a városvezetés hiába várja a pangó lakásépítési piac megélénkülését, a lakásszám emelkedését és így a bérlők kizsigerelésének spontán megszűnését.

A helyzet ahelyett, hogy javult volna, évről évre csak romlott: míg 1906-ban 110 ezer, 1910-re már 125 ezer albérlő, köztük 61 ezer ágybérlő élt a milliós Budapesten, és minden harmadik otthonban lakott valaki, aki fizetett a szállásért. E lakásínség közepette a legszerényebb udvari szobáért is elkértek havi 30-40 koronát, de egy hozzávetőleg tiszta ágyat sem lehetett megkapni heti négy korona alatt.

Igaz, mire az 1910-es népszámlálás adatai napvilágot láttak, már meg is történtek a megoldást célzó első lépések. Bárczy István polgármester és Wekerle Sándor miniszterelnök megállapodását követően – mely rögzítette, hogy a főváros saját, szociális célú építkezéseinél adómentességet élvez – 1909 áprilisában nagyszabású programot szavazott meg a főváros: egy 95 millió koronás kölcsönből kívánták enyhíteni a lakáshiányt.

A végül röpke három év alatt végrehajtott beruházássorozat keretében tető alá került 24 bérház és 17 földszintes telep, valamint egy műhelybérház (összesen 4816 lakással, melyek háromnegyede egyszobás volt), felhúzták a ma is Bárczy-iskoláknak nevezett tanintézetek egész sorát, és megszületett két mintaintézmény is: a Vág utcai Népház és az Aréna úti Népszálló. Az előbbi a munkások mindennapjait megkönnyíteni hivatott foglalkoztató, művelődési intézmény, hálóhely és kisdedóvó volt (Lelőhely, 2009. március 15. ), míg az utóbbi egy több száz főt befogadni képes, ágybérleteket pótló munkásszállás.

Az étterem eredeti kialakítása
A Népszálló mai homlokzata és építészeti részletei, valamint az étterem eredeti kialakítása

A Népszálló Budapesten páratlan újdonságnak számított, feltalálására azonban nem volt szükség. Megtette azt már Lord Rowton Londonban csaknem két évtizeddel korábban. A híresen filantróp főrend az East End munkásnegyedeinek infernális viszonyait látva döntött úgy, hogy olcsó bérű és egészséges szállókat építtet. Az 1890-es években hat ilyet létesítettek csak Londonban (összesen 5168 hellyel), ezeket követték a milánói, a berlini, a bécsi (ott rögtön kettő is), végül a párizsi Rowton-házak.

Az alapelv és a működés mindenhol egyforma volt. Ahogy a Magyar Mérnök és Építész Egylet közlönyében összefoglalták, az ilyen népszállók „a lakóknak háló-alkalmatosságot nyújtanak éjjelre, de az összes többi szükségletekről közös helyiségekben gondoskodnak. Ezáltal építésük és berendezésük jóval olcsóbb, a kezelés pedig gazdaságosabb, továbbá a közös használatra napközben szolgáló helyiségekben a táplálkozásról, testápolásról, a szellemi szórakozásról és a társas érintkezésről teljes mértékben gondoskodhatnak.”

A Népszállóba minden 14 évesnél idősebb férfi kérhette felvételét, a lakókat reggel fél hét és este tizenegy óra között fogadták. A pompás bejárattól jobbra volt a jegykiadó – itt kellett fizetni a szállásért –, az előcsarnokból a kapuval szemben nyíltak a közösségi helyiségek. A 420 négyzetméter alapterületű, hat méter belmagasságú étteremről a kortárs kiadványok egyike sem mulasztott el fotót közölni: a felvételeken jól látszanak a festett oszlopok, a freskókkal hímes falak (Undi Mariska munkái a népszokásokat és a foglalkozásokat örökítették meg), akárcsak az eozinmázas Zsolnay-kutak és a mintás terrazzo – színkavalkádjukat azonban legfeljebb elképzelni van módunk.

A Népszálló építészeti részletei

Az éttermet hatalmas konyha szolgálta ki, de a lakók maguk is főzhettek, ha úgy tartotta kedvük. Ugyancsak a földszinten volt a könyvtár és az olvasóterem, a dohányzók és a nem dohányzók társalgója: mindezt központi szellőzés és a természetes fényt beengedő tetővilágító ablakok tették még komfortosabbá. Az előcsarnokból lehetett megközelíteni a látogatókkal való bizalmas beszélgetést is lehetővé tevő értekezőszobát, valamint a dohánytőzsdét. A szuterénszintet a kiszolgálóhelyiségek foglalták el: a csomagraktár, a szekrénytár, a ruhák és cipők tisztítására szolgáló szoba, akárcsak a fürdők (zuhany-, kád- és lábfürdő), a mosókonyha és a fodrász-, valamint a szabóműhely.

Magukat a hálóhelyeket a három emelet folyosóira fűzve helyezte el a két építész, Schoditsch Lajos és Eberling Béla. Közös légtérben, mégis egymástól elkülönülve alhattak itt a munkások. A 396 darab, mintegy négy négyzetméteres fülkét két méter magas, a padlónál nyílásokkal ellátott salakbeton fal választotta el egymástól, afölött drótháló biztosította az elkülönülés illúzióját és engedte át a gőzfűtés melegét. A fülkék legfőbb berendezési tárgya az ágy volt, de mindnek volt saját ablaka, és a mosdó és az árnyékszék sem volt messzebb, mint a folyosó vége. Mindezért napi 60 fillért, hetente 3,60 koronát kellett fizetni (aki a 42 „valódi” szoba valamelyikét bérelte ki, attól heti 4,80-at kértek), míg a lábfürdő 4 fillért, a zuhany 10 fillért, a kádfürdő pedig 20 fillért kóstált. Ugyanannyiba került tehát itt éjszakázni, mint a zsúfolt és poloskás magánlakások ágybérleteiben, ráadásul a Népszálló még azt is igazolta, hogy mindez jövedelmező is lehet: működésének első évében, 1912-ben 336 ezer korona bevételt és 263 ezer korona kiadást mutattak a könyvek.

A baj csak az volt, hogy bár a kivitelezés nagyvonalú voltához kétség sem férhetett, és a Népszálló kényelemben messze felülmúlta a mintaadó Rowton-házakat – nem véletlenül nevezte a főváros szociálpolitikusa, Ferenczi Imre az intézménytípus „reklámpalotájának” –, az építés nagyon meszsze állt az olcsótól. A főváros 685 ezer koronát szavazott meg rá, a mintegy kétéves munka után, 1912. február 17-én átadott épület mégis 1 millió 99 ezer koronába került.

Nem csoda, hogy Bárczy polgármester átadóbeszédének némely passzusa akár mentegetőzésként is értelmezhető: „az esztétikai szempont figyelembevétele, a festmények és egyéb művészi színvonalú berendezési tárgyak nem hívságos pompa, hanem azt a célt szolgálják, hogy meleggé és otthonossá tegyék a szállót, amely így jobban megfelel hivatásának és így inkább igazi otthon a legszegényebb emberek számára, mintha rideg, kaszárnyaszerű lenne a berendezés”. Mégis alighanem éppen ez vezetett oda, hogy bár a Bárczy-féle terv eredetileg öt népszálló létesítésével számolt, és az Aréna úti monstrum az átadás után néhány héttel meg is telt, nem épült párja.

A Népszálló 1940-ben még ugyanolyan rendben működött, mint alapításakor – az akkori Budapest-útikönyv szerint 45 fillérbe került egy „rendes” és 70-be egy „külön” fülke. A következő évben azonban már hadikórház üzemelt a falai között, hogy a háború végeztével munkásszállóvá alakítsák. A rendszerváltás után állította a főváros a hajléktalanellátás szolgálatába: ma módszertani központtól az álláskereső irodáig, fapados szállótól nappali melegedőig és kórháztól lábadozóig sokféle funkciót befogad az épület. A lényeg azonban szinte változatlan.

A folyosók mellett sorjázó kis fülkék csak anynyiban különböznek a száz év előttiektől, hogy legtöbbjükbe az ágy mellett szekrényt és asztalt is bepréselt a használója. S bár a fürdők és konyhák – a kilencvenes években lezajlott, 800 millió forintot felemésztő felújításkor – a folyosók végére kerültek, még a régi ebédlőnek is megvan a maga szerepe az intézményben. Igaz, ma már kisebb, mint egy évszázada, és merész falfestéseit is vakolat fedi, de közösségi rendezvények számára attól még ideális helyszín.

A Zsolnay-kutakból rendületlenül folyik a párásításra szolgáló víz, ha pedig bekapcsolják a szellőztetőt, az ember azonnal megérzi a fuvallatot. Friss levegő simítja végig az arcát.

A Népszálló mai homlokzata
Top cikkek
1
Érdemes elolvasni
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.