Toronyház a Margit-szigetre

Nem véletlenül hoztam fel Önöket ide, erre a csodálatos kilátópontra. Ennél szebb panoráma nem is tárulhatna Önök elé Budapesten. Látják messze, ott a távolban azt a tűhegyként ragyogó, fényes tornyot? Az a Nagyvárad téri orvosegyetemi épület, sokáig az volt Budapest legmagasabb háza: nyolcvannyolc méter. Ha hátrapillantanak, látják az Árpád híd pesti hídfőjét is.

A háttérben a rendőrszékház antennája csillog – a legteteje kilencvenhárom méternyire van a külső körút aszfaltjától –, mellette ott a nyugdíjfolyósító épülete a maga hetvenhárom méterével, a hídfő két oldalán pedig a kétezres évek elejének két zömök irodaháza, az egyik hatvankettő, a másik hatvannégy méter magas. Mi most épp hetvennyolc méteren vagyunk, itt, a Margit-szigeti fürdőszálló huszonnegyedik emeletén. Ugye, milyen páratlan a látvány? Tornyok és kupolák, no meg ez a néhány magasház segíti innen a tájékozódást. Hogy mi az a léghajóforma odalent? Hát Sir Norman Foster épülete a Bécsi utcában. Nem nagy ügy, alig ötvenméternyire nyúlik ki a városszövetből. Innen sokkal jobb a kilátás, higgyék el.

Hogy miről beszélek? Nos, olyasvalamiről, ami akár meg is valósulhatott volna. A Belkereskedelmi Minisztérium az 1960-as évek közepén látta elérkezettnek az időt, hogy nekilásson a Margit-szigeti termálvíz régóta esedékes kiaknázásának, egy hatalmas gyógy- és fürdőszálló felépítésének. A Palatinus fantázianéven futó hotel terveit a Középülettervező Vállalattal készíttették el, a helyszínt a sziget déli oldalán, az Úttörők Sporttelepe és a Nemzeti Sportuszoda közötti területen jelölték ki. A négyszáz szobás, uszodát, éttermet és gömbkupolával fedett, tökéletesen hangszigetelt mulatót is magába foglaló komplexum alkotói nemcsak arra ügyeltek, hogy az alsó traktusok minél inkább belesimuljanak a természeti környezetbe, a szobák üvegfalán át pedig tökéletes kilátás nyíljék a városra, hanem a toronyépület városképi megjelenését is gondosan megtervezték.

„A Parlament előtti rakpartról például látható, hogy a Duna felett átívelő Margit híd takarja a szigetet és a városképet egy hosszú egyenes vonallal zárja le észak felé. A budai hegyek kontúrja alig emelkedik a Margit híd budai hídfője fölé. A tervezett szálloda magas épülete megbontja ezt a két part közötti semleges vonalat” – írta a Budapest folyóirat szerzője 1969 júniusában. Habár akkor már a kiviteli tervek is készen voltak, a szerző bizonyára nem véletlenül zárta így a cikkét: „Mi lesz végül a Palatinus szálló sorsa? Nem tudjuk biztosan. Ha megvalósul, még sokat beszélünk róla. Ha mégsem épül meg, a tervezőknek akkor is kijár az elismerés”.

Akkortájt javában dúlt ugyanis a magasházvita, annak ellenére, hogy épp 1967-ben Budapest három emblematikus pontépületét is tető alá hozták – akkorra datálódik Szrogh György hatvannégy méter magas, kör alaprajzú Budapest szállója, a Dúl Dezső-féle mai nyugdíjfolyósító-székház és a huszonegy szintes Kassai téri lakóház is. Csakhogy ugyanabban az évben a legutóbbi, 1960-as városépítési szabályzat készítője, a főváros városrendezési osztályának vezetője, Heim Ernő már jelezte (ugyancsak a Budapest folyóiratban), hogy a városvezetés nem feltétel nélkül magasházpárti. „A vertikális motívumok szerepe, ezzel együtt tehát helye is, a várostestben egyértelműen meghatározott; ezért nem törekszünk a magasházaknak a város magvában való koncentrálására” – szögezte le, utólag már sajnálva, hogy a Kossuth Lajos utca és a Szép utca sarkán megépülhetett a tizennégy emeletes irodaház, s egyben üdvözölve, hogy a pesti Duna-partra nem toronyszálló, hanem egy kilencemeletes sávépület építését határozta el a főváros. (Ez lett Finta József egykori Hotel Intercontinentalja.) Úgy vélte ugyanakkor, hogy a város külső területein, így a Váci úton, a Nagyvárad téren, Lágymányoson és Óbudán jó helye lehet egy-egy magasháznak vagy toronyházcsoportnak, „ezek ugyanis szervezik, ugyanakkor plasztikusabbá is teszik a nagy távlatú városképet”.

A Duna két partja közti „semleges vonalat” bontotta volna meg a Palatinus szálló
Balra: a Duna két partja közti „semleges vonalat” bontotta volna meg a Palatinus szálló

Mindezek alapján a vájt fülű olvasó sejthette, hogy a margitszigeti Palatinusból nem lesz semmi. Egyúttal pedig élhetett a gyanúperrel: a folyóirat 1969. októberi számában bemutatott másik toronyház, a felújított Déli pályaudvar mellé tervezett huszonkilenc emeletes MÁV-irodatömb sem fog megépülni soha.

De mindez nem számított újdonságnak, hiszen akkor már lassan fél évszázada nem tudott Budapest zöld ágra vergődni a magasházakkal. A húszas években még Gregersen Hugó tervezett brutális küllemű, piramisra emlékeztető „manhattani” felhőkarcolókat a belváros olyan pontjaira, mint a Rókus kórház vagy a Károly körút. A harmincas évek megannyi pályázatán is felbukkantak ilyen tervek, Lechner Jenő például egyenesen a magyar történelem – százharminc méteres – tornyát álmodta a Dunapartra. A megvalósulás küszöbére azonban csak az új Városháza-tervpályázaton győztes Kertész K. Róbert és Weichinger Károly toronyépülete jutott el; ámde végül közbeszólt a háború. Így Budapest kénytelen volt beérni a maga egyetlen zsebfelhőkarcolójával: az 1930-ban megépült, tizennyolc szintes OTI-palotával a Fiumei úton – melynek szecessziósan csipkés tornyát, lévén porózus bauxitbetonból, épp 1969 nyarán kényszerültek lebontani.

Hogy a háború előtti – a tervezőasztalon legalábbis tetten érhető – toronymánia egyszer és mindenkorra lelohad, az alighanem már 1953 novemberében, a szocreálnak utat nyitó építészeti ankéton eldőlt. Igaz, Málnai László például még hiányolta a városfejlesztési koncepcióból a magasházakat, amelyek meglazíthatnák a Budapestet jellemző „unalmat és sivárságot”, és így fogalmazott: „egyes magasépületek elhelyezését a városban feltétlenül szükségesnek találom, de ezek természetesen olyan csomópontokra kerüljenek, lehetőleg sugárirányú útvonalak és körutak keresztezési pontjaihoz, ahonnan nagy távolságból érvényesülhetnek”. Granasztói Pál viszont öncélúnak minősítette ezt a törekvést, a vitát öszszefoglaló Preisich Gábor pedig leszögezte: „a szocialista városrendezésnek a kapitalista városrendezéstől alapvetően különböző volta ebben a kérdésben is megmutatkozik: míg a kapitalista városrendezést a spekuláció irányítja, és a városfejlődés lényegében az esetlegességnek van alávetve, addig a szocialista városrendezés a tényleges szükségletet veszi alapul, következetesen és logikusan a felismert törvényszerűségekre támaszkodik”.

Nos, hogy mennyire fején találta a szöget, azt az a jó tíz évvel egy általános rendezési tervvel később megjelent, Fővárosunk jelene és jövője című brosúra is bizonyítja, amely a Víziváros, a Ferenc-, József- és Erzsébetváros küszöbönálló szanálása kapcsán tért ki a magasházvitára. A füzetben erről ez olvasható: „A szanálási program a 15-20 emeletes lakóépületekre irányítja a figyelmet, hiszen az élet nem kevesebb, hanem inkább több új otthont kíván ugyanarra a terülere. S hogy mégis maradjon szabad terület, reálisnak látszik a törekvés, irány fölfelé! Egyelőre azonban sem magas daru, sem munkás nincs elegendő, vagyis a 15-20 emeletes házak tömeges építése a gépesítéstől is függ.”

Gregersen Hugó az 1920-as években az Ankerpalota mellé is felhőkarcolót álmodott
Jobbra: Gregersen Hugó az 1920-as években az Ankerpalota mellé is felhőkarcolót álmodott

A magyar valóság addigra persze már ledarálta Zalotay Elemért és az ő több tízezer lakást egyetlen, három kilométer hosszú tömbben megépíteni szándékozó szalagháztervét. A különleges szerkezettel, az elképzelés szerint igen olcsón tető alá hozható Duna-parti sávházat a csillaghegyi terület természetes zöldjébe szánta az alkotó, híven Le Corbusier közösségi otthon ideájához. De többéves küzdelem és kigúnyoltatás árán sem tudott többet elérni, mint egy 1961-es folyóiratvitát. A városban viszont hamarosan elkezdtek kinőni a földből a különböző előregyártási technológiával készülő lakótelepek, amelyeknek – egy darabig legalábbis – részei voltak a jelként, a városképet javító díszként is funkcionáló magasházak. A belső-józsefvárosi rekonstrukcióban ezt a célt szolgálta az 1965-ben felhúzott három, tizenhat emeletes pontház, Újpalotán a tíz évvel később elkészült hetvennyolc méteres, Nyírpalota úti toronyház. Óbudára is szántak ilyeneket: ez lett volna az a közfunkcióknak otthont adó építészeti hangsúly, amelynek ma ott kellene magasodnia a Flórián téren – jótékonyan takarva az ország legnagyobb, manapság Faluháznak becézett lakóházát.

Ezek után igazán nem meglepő, hogy 1971-ben, amikor elkészült az újabb általános rendezési terv, már szó sem volt arról, hogy a magasházak a külvárosoknál beljebb is óvakodhatnának. A Budapest jövője címmel két évvel később kiadott, magyarázó jellegű tanulmánygyűjteményben Preisich Gábor leszögezte: „mivel a budapesti látkép szépségének egyik fő magyarázata a budai part kontúrjának mozgalmas és a pesti oldal nyugalmas sík vidéki jellegének egyensúlya, a pesti Cityben nem kívánunk a jelenlegi épületek gerince fölé emelkedő épületeket építeni. Párizs példája is igazolja, hogy az épületek magasságának szigorú konzervációs szabályokkal való korlátozása a metropolisok központjaiban is lehetséges”.

Ha volt is, aki mást gondolt, az legfeljebb a távoli jövőbe lesve morfondírozhatott ilyesmiről. Mint például Granasztói Pál, aki ugyancsak 1973-ban írt egy esszét Budapest a jövő évszázadban címmel. Ebben így lamentált: „megőrizhetők a régebbi városrészek legértékesebb és legkedveltebb részei, ugyanakkor sok új, jobb, korszerűbb épület – helyenként az eddigieknél jóval magasabb – emelhető közöttük. Sőt fölmerülhetnek olyan megoldások is – efféle tervek, törekvések már vannak, műszakilag lehetségesek –, hogy megőrzendő régi részek fölött hatalmas lábakon álló, új épületcsoportok épüljenek. A város tehát alul marad, és fölötte újul”.

Ki gondolta volna akkor, hogy ennyire hamar eljön az a jövő század?

A zugligeti „koncentrált házcsoportok” látványterve a hatvanas évekből
Fenn: a zugligeti „koncentrált házcsoportok” látványterve a hatvanas évekből
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.