Elgondolkodtatott és számolásra késztetett a hír, miszerint az egyik minisztérium kétmilliárd forint értékben tanácsadói szerződést kötött egy magáncéggel, ebben egy munkaórát 16 ezer forinttal számolva el.

Karinthy Frigyes a kilencvenkilenc éve, 1912-ben megjelent Így írtok ti paródiáival szinte csakis az élő magyar irodalmat célozta be. Az első ciklust, a Magyar antológia sorozatát Adyval kezdte, Füst Milánnal, illetve az újdonsült hazai kabaréval fejezte be. Ez utóbbi kettő közé azonban beszúrta a Tartalomban Petőfi Sándor, a petőfi, a 44. oldalon viszont Talpramagyar Sándor címmel jelölt irodalmi karikatúrát. Úgy vélhette: Petőfi Sándor nélkül a kortársak körképe sem teljes. Petőfi mindig kortárs. Petőfi és költészete mindig, mindenütt felbukkan, ahol megsűrűsödik az élet. Legyen szó a Nyugat folyóirat hőskoráról –vagy a 2010-es évek Nemzeti Színházáról.

Moliére és verses szöveg, hm, na, igen, gondolhattad, aztán a kötelező olvasmányok nyűge helyett itt valami halálosan izgalmas előadást kapsz. Hogy a csudába? Hát úgy, hogy a rendezésnek besegített az élet – olykor szinte hátborzongató a klasszikus sorok aktualitása. („Két seb a két szemem. Ez a világ rohad. / Nem merek szétnézni, mert elhányom magamat.”) Pedig csak egy deprós fószer ócsárolja haverja költeményét – mert, hogy neki, ami a szívén, az a száján (a vers: rossz). Amúgy meg szenved a viszonzatlan szerelemtől. Az is épp elég… Aztán a szövegre ráült ez a kor, ezért aztán ez a Mizantróp nagyon bejött. Zsámbéki Gábor rendezésében minimalista díszletet találsz, (Bagossy Levente m. v. munkája) – a trégereket és kapcsolókat lehet látni, fekete falakat, néha egy duplaágy gurul be, egy fotel borul fel, szerepel még egy pipereasztal, tükörrel (ez mondjuk nagyon játszik…) Egyébként csak emberek vannak a színen – „valóság nagybátyánk” vendégszereplésével.

Május végével jogutód nélkül megszűnik a Magyar Mozgókép Közalapítvány. Sokak szerint nem kár érte, milliárdokkal nem tudott elszámolni, jeleként annak, hogy demokratikusan ugyan igen, de átláthatóan ezt a szervezetet sem sikerült működtetni. A bukásra a válasz: tegnap a befagyasztott filmes szakma elé végre kiállt Andrew G. Vajna kormánybiztos, hogy vázolja a kiutat. A közhelyes célokat visszhangozzuk: visszacsalogatni a nézőt a moziba, áttekinthető rendszert kiépíteni, populárissá tenni a magyar kultúrát a világban, akármit jelentsen is az. Hogyan?

Volt már, hogy nyert BL-elődöntőt 2-0-ra Barcelonában a Real Madrid. Kilenc évvel ezelőtt. Akkor, amikor mindmáig utoljára elhódította a legértékesebb európai klubtrófeát. Cesar – Michel Salgado, Hierro, Pavon, Roberto Carlos –Guti (McManaman), Helguera, Makelele, Zidane, Solari (Flavio Conceicao) – Raul: ez a tizenhárom alkotta akkor a „fehér balett” – és Del Bosque koreográfus – művészegyüttesét.

A szurkoló úgy van vele, hogy kedvenc csapatát szereti „nemzetinek” tekinteni, s erre – a szurkolószám miatt – olykor van is ok. A szerbnek talán a belgrádi Partizán, a csehnek talán a Sparta Praha, a magyarnak az FTC, az orosznak biztosan a Szpartak Moszkva, a portugálnak nem kevésbé a Benfica, a horvátnak a Dinamo Zagreb, a románnak talán a Steaua; nem folytatom, mert a sornak nincsen vége. Vannak a „nemzetiek” között olyanok, amelyeket a hatalom felkarolt, és vannak, amelyek – így vagy úgy – az ellenzékiség jelképeivé lettek. De akadnak regionális jegyek is. Egy hamburgit soha nem nyűgöz le a Bayern sikere, egy marseille-i tökéletesen közönyös a PSG-vel szemben, nem beszélve arról, hogy azt, aki az Arsenalnak vagy a Spursnek drukkol, abszolúte hidegen hagyja, mondjuk, a Manchester United és a Manchester City helyi derbije. Skótok az angol látóhatáron meg nem is léteznek.

Öltöny-nyakkendőben kell bejárnia a munkahelyére? Ez csak annyit jelent: nincs abban a helyzetben, hogy saját maga határozza meg a dress code-ot, azaz az előírt viseletet. Ellentétben például a garbópulóveres Apple-vezérrel, Steve Jobsszal vagy éppen a hoodie-s, azaz kapucnis dzsekis, lezser farmeres Facebook-főnökkel, Mark Zuckerberggel.