galéria megtekintése

Mit kezdjen velünk Gyurcsány?

Az írás a Népszabadság
2014. 09. 12. számában
jelent meg.

Bauer Tamás
Népszabadság

Felcsuti Péter Mit kezdjünk Gyurcsánnyal? (Népszabadság, szeptember 3.) címmel fejti ki kétségeit Gyurcsány Ferenc néhány nappal korábbi cikkével (Angyalok és ördögök? Népszabadság, 2014. augusztus 27.), illetve általában Gyurcsány szerepvállalásával kapcsolatban. Elismerve kivételes politikai képességeit, rendszeres hibáit kárhoztatja, s e hibák sorába állítja be cikkét, mely szerinte megzavarja az önkormányzati választási kampányt.

Másképp látom a dolgot. A Felcsuti által Gyurcsánynak tulajdonított öt hiba szerintem nem hiba.

1. Nem volt hiba az őszödi beszéd. Gyurcsány két évvel korábban elvállalta a miniszterelnökséget, és ezzel az MSZP politikai vezetését. Jól tette: azt kellett látnia, hogy nincs más az MSZP-ben, aki az MSZP–SZDSZ-kormányt az ország fejlődéséhez elengedhetetlen reformok útjára vezetné. Ugyanakkor feltételezte, hogy ha az MSZP a Horn-kormány idején képes volt odaállni a stabilizáció, a privatizáció, a nyugdíjreform és más reformok mögé, ezúttal is odaállítható a reformpolitika és a pénzügyi konszolidáció mellé. Az őszödi beszéd ezt a célt szolgálta, mégpedig átmenetileg sikerrel: az MSZP-frakció fegyelmezetten megszavazta a pénzügyi stabilizációt, az egészségügyi, felsőoktatási és közigazgatási reformot szolgáló törvényeket. Hogy lett volna hiba az a beszéd, amely azt a célt szolgálta, amiért egyáltalán érdemesnek látta politikusnak lenni? Ennek volt köszönhető, hogy csaknem két évig működött a koalíció.

 

2. Nem volt hiba, hogy nem mondott le a 2008. márciusi népszavazást követően. Ha demokratikus politikai harcban szenvedett volna vereséget, akkor indokolt lett volna a lemondás, csakhogy a kormányra akkor – alkotmánybírósági asszisztenciával – a demokratikus politika elemi normáit súlyosan sértő politikai támadássorozat mért súlyos csapást, és nemcsak a kormányra, de az egész demokratikus intézményrendszer működőképességére. Amíg a kormánytöbbség támogatása kitartott, nem volt szabad ez előtt meghátrálni.

3. Nem volt hiba a DK megalakítása, a szakítás az MSZP-vel. Korábban az egykori MSZMP-ben, majd az MSZP-ben egyidejűleg volt jelen a populista apparátuslogika és a progresszív reformirányzat. Az utóbbira számítva vállalta a miniszterelnökséget. A 2010-es vereség után azonban az MSZP elitje egyértelműen szakított a progresszív reformirányzattal, így nem maradt más lehetőség a progresszív baloldali politika képviseletére, mint a szakítás.

4. Nem volt hiba, hogy a DK – és nem ő maga – ragaszkodott Gyurcsány szerepléséhez a közös listán: e nélkül a párt elismerte volna, hogy alapító vezetője szalonképtelen. Ez ismét csak a Fidesz előtti kapitulációt jelentette volna. A választási vereségnek az ő szereplésénél mélyebben rejlő okai voltak, melyek elemzésére itt most nincs helyem.

5. A Felcsuti által hibaként felsoroltak sorrendjén változtatva, a végére hagytam a leginkább vitatott kérdést, a 2006 őszi események megítélését, a „rendőrtábornokok ajnározását”. Nem volt hiba annak hangsúlyozása, hogy nemcsak 2006 szeptemberében, de októberben is az Orbán által feltüzelt rendbontók alkalmaztak először erőszakot, s erre válaszul lépett fel a rendőrség. A súlyos túlkapások azonnali, határozott elítélése viszont valóban hiányzott. Gergényi főkapitányt egyébként nem a kormány, hanem a főváros tüntette ki.

Gyurcsány cikkében úgy hív fel pártunióra, netán egységpártra, hogy nem tisztázza: mit képviseljen a pártunió azokban a kérdésekben, amelyek mentén az MSZP három éve szétszakadt.

Az sem hiba, hogy az önkormányzati kampány kezdetén Gyurcsány nyilvánosan meghirdeti azokat az elveket, amelyek azokat, akik az önkormányzati választáson pártalapon szavaznak – és ezek sokan vannak –, eligazítják: miért is szavazzanak a DK által támogatott közös vagy külön jelöltekre. Az is helyénvaló, hogy a cikkben Gyurcsány újra megfogalmazza azokat a szabadságpárti gondolatokat, amelyek jegyében a Fidesz önkényuralmával szemben hívja támogatóit a szavazóurnákhoz. Más a baj a cikkel. Ha most, 2014 nyarának végén kíván mozgósítani, akkor a gondolatmenet nem maradhat meg az általánosságnak azon a szintjén, amelyen nem kerülnek szóba a tavaszi súlyos vereség okai, miként az sem, hogy mitől várható, hogy a demokraták előbb vagy utóbb, de eredményesen vehetik fel a harcot az Orbán-rendszerrel. Márpedig ennek egyebek mellett az is feltétele, hogy a demokraták – bármilyen nehéz legyen is – hatástalanítsák az orbáni politika ama csodafegyvereit, amelyeknek az ma támogatottságát köszönheti: az avítt nacionalizmust, az antikapitalizmust, amely a többi között a „rezsicsökkentésben” vagy a „devizahitelesek megmentésében” jelenik meg, vagy a szociális kirekesztést, amely például a családi adókedvezményben, a közmunkaprogramban és a hajléktalanok üldözésében érvényesül. Ez nem könnyű feladat, sőt irgalmatlanul nehéz, de e nélkül a demokratikus polgári baloldal csak jelszó marad, és nem épülhet mögé az orbánival szembeszegezhető alternatív identitás, amely a választók tömegeit képes mozgósítani. Ennek hiánya vezetett a súlyos vereséghez a tavasszal, és nem – mint Felcsuti feltételezi – Gyurcsány szereplése a közös listán.

Gyurcsány cikkében úgy hív fel pártunióra, netán egységpártra, hogy nem tisztázza: mit képviseljen a pártunió azokban a kérdésekben, amelyek mentén az MSZP három éve szétszakadt, s amelyek között ott van az is: mit kezdjenek a demokratikus pártok az orbáni politika említett csodafegyvereivel?Más szóval:mi legyen a pártunió elvi alapja? Az áprilisi választásra az összefogó pártok lényegében az MSZP álláspontját fogadták el, s kiderült: ezen az alapon biztosan nem lehet ütőképes alternatívát állítani a Fidesszel szemben. Attól viszont nagyon messze vagyunk – és ez Szekeres Imre hozzászólásának (Különvélemény, Népszabadság, szeptember 2.) tanulsága –, hogy az MSZP meghatározó politikusai készek lennének elszakadni az eddig követett, meddővé vált gondolkodásmódtól. Az igaz, hogy az orbáni választási rendszer a tavaszinál szorosabb összefogást követelne – ha egyáltalán ma is egy következő választásra kell a demokratikus oldalnak készülnie. Csakhogy a helyzet, amelyben a demokratikus politikai erők jelenleg találják magukat, s amelyben a választók találják őket, egyelőre egészen mást kíván: a politikai alapok gyökeres újragondolását, a Fideszével szembeszegezhető politikai identitás kialakítását. Erre vállalkozott három évvel ezelőtt a DK, majd két éve más tartalommal az Együtt, hogy azután a választási összefogás kényszere egy évvel ezelőtt arra késztesse őket, hogy zárójelbe tegyék az új politikai identitás formálását. Márpedig e nélkül az újabb összefogás felvetésének nincs értelme.

A demokratikus oldal akkor lesz képes arra, hogy az Orbán-rendszer romjain helyreállítsa a demokratikus jogállamot és a szolidaritáselvű társadalmat, ha kialakítja azokat a gazdaság-, társadalom- és külpolitikai alapokat, amelyekre egy jobb Magyarország építhető, és eljut oda, hogy azokat legalább az Orbán-rendszerrel már most szemben állók magukévá tegyék. Ettől ma messze vagyunk. Ehhez előbb az Orbánnal szemben állók legeltökéltebbjeivel kell elfogadtatni az Orbán-rendszer meghaladásának megvalósítható programját, majd ezt olyan üzenetekké kell formálni, amelyek a választók jóval szélesebb körét képesek megragadni. Ehhez pedig ma sem állunk közelebb, mint egy vagy két évvel ezelőtt. Márpedig, csak ha ezt sikerült elérni, akkor jöhet létre az ezt a politikát hordozó, a Fidesz demokratikus ellenzékét összefogó, Orbán legyőzésére képes politikai szerveződés. A sorrendet nem lehet megfordítani. Ez a válasz Felcsutinak az írásom címében megfordított kérdésére, vagyis arra, hogy mihez kezdjen Gyurcsány velünk, az Orbán-rendszer ellenfeleivel.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.