Orbán elmúlt évekbeli tettei azt mutatják, hogy a magyar miniszterelnök olyan rendszert vezetett be Magyarországon, ami leginkább putyinizmusként írható le. A rendszer központi elemei a nacionalizmus, a vallás, a társadalmi konzervativizmus, az államkapitalizmus és a média fölötti dominancia. Orbán Putyin nyomdokaiban jár, elbomlasztja a bírói függetlenséget, korlátozza az egyének jogait, nacionalista terminusokban beszél a magyar nemzetiségekről, és elnémítja a sajtót – írja Zakaria, aki cikkében külön megemlíti az RTL Klub ellehetetlenítését célzó reklámadót.
„Zakaria szerint Orbán ugyanazon az úton jár, mint a francia Marine Le Pen, a holland Geert Wilders vagy a brit Nigel Farage, akik mindannyian Putyin csodálói” – tudósít a 444. hu Fareed Zakaria írásáról. A szerző azóta megállapításait megosztotta a CNN nézőivel is.
A mi Magyarországunk, az én Magyarországom egészen más: liberális demokrácia. Tudom, sokaknak a könyökén jön ki, mégis ismétlem. Hisszük, hogy mi, magyar polgárok vagyunk az államalkotók, szabadon, függetlenként. Belőlünk következik az állam, és nem fordítva. Önállóak vagyunk, de nem magányosak, természetünk szerint kisebb-nagyobb közösséget alkotunk, családunk van, baráti társaságok vesznek körül bennünket, falu- és városlakók vagyunk, magyarok, hazafiak. Alkalmazkodunk közösségeink általunk létrehozott szabályaihoz, ha kell, áldozatot is hozunk értük, de nem tágítunk, meggyőződésünk, hogy az ember mindenekfelett áll, és nem alávetettje sem családjának, sem nemzetének, hanem alkotója mindezeknek.
Ezért aztán olyan államot szeretnénk teremteni, amely enged bennünket szabadon élni, nem szól bele vallási, politikai, kulturális, szexuális meggyőződésünkbe, és hogy ezt ne is tehesse, azt akarjuk, hogy az állam hatalma a jog által szabályozott és korlátozott legyen. Ezért akarunk jogállamot, szabad sajtót, szabad vallásgyakorlást, hatalommegosztást. Független bíróságot, törvényesen működő ügyészséget kívánunk. Kiállunk a tulajdon szabadsága és védelme, a verseny, a piacgazdaság mellett. Nem hiszünk az erősek hatalmát biztosító nyers – nálunk egyébként sohasem volt – gazdasági liberalizmusban. Hatékony, a szociális felelősséget vállaló, a tisztességes versenyt garantáló, ezt szabályzó, ellenőrző államot akarunk, ha úgy tetszik, európai köztársaságot. Nincs kompromisszum. Vagy-vagy. Vagy Orbán illiberális demokráciája (?), vagy európai, polgári liberális demokrácia. A kettő között nincs semmi.
Látjuk, hogy honfitársaink többsége elégedetlen az életével. Fáradt, csalódott. Az átlagos magyar, ha van ilyen, unja a politikát, megvet bennünket, politikusokat, elfordul a közélettől. Egyszerű dolgokat kíván: biztos munkahelyet, magasabb fizetést, jövőt a gyerekeknek, szabad vállalkozást, biztonságos hétköznapot, kiszámítható jövőt. És persze szeretne egy sikeres közösség tagja lenni, ezért erős Magyarországra vágyik, és annak büszke polgáraként szeretne magára és honfitársaira nézni.
De ettől messze vagyunk. És mert sokan, nagyon sokan csalódtak a rendszerváltás új Magyarországában, most új utakat, válaszokat keresnek. Ha a rendszerváltozás vezérlő ideológiája a liberális demokrácia, a parlamentarizmus, a jogállam, a piacgazdaság volt, ha eddig az Európai Unióval közösen kerestük a felemelkedés lehetőségét, akkor most csalódottságunkban megrázóan sokan hátat fordítanak mindennek, és szembefordulnak az elmúlt két és fél évtizeddel, és menetelnének az ellenkező irányba Orbán vezetésével. Látjuk, érzékeljük és mondjuk: történelmi zsákutcába masíroznak.
Nincsenek világmegváltó ötleteim. Őszödi beszédemben „kurva jó könyveket” ígértem baloldalról. Most nem az következik. Banálisan egyszerű dolgokat javasolnék.
Ne engedjetek az önkénynek, és ne magyarázzátok meg, hogy miért van Orbánnak igaza! Orbán látja gondjaink jelentős részét, talán gyorsabban is vette észre, mint mi. E tekintetben képességes politikus. Miért tagadnánk? Válaszai viszont dermesztően félreviszik hazánkat a remélt sikertől. Nem lehet nem látni, hogy miközben országunk süllyed, Orbán és behódolóan engedelmes köre soha nem látott vagyont, befolyást, hatalmat épít. Kevesen állnak sokak roskadozó vállán. Ez Orbán rendszere. Ne alkudjatok! Ellen kell állni. Ki csendesen, ki hangosan. Ki visszafogottan, ki haragosan. Ki hogy tud. De nem befeküdni, elfogadni, feladni. Mert akkor magunkat és hazánkat adnánk fel. Ezt akarjátok?
Ne higgyétek, hogy az állam mindenható! Mi, az emberek vagyunk a megoldás, a titok. Hogy újat akarunk, hogy jobban akarunk élni, és ezért hajlandók vagyunk többet és másként dolgozni, éjszakákon át töprengeni, tanulni, küzdeni önmagunk gyarlóságaival, félelmeivel, lustaságával, irigységével. Persze ne engedjünk az önzésnek, a mindenkire kötelező jog kijátszásának, merjetek a holnapnál messzebb nézni, keresni mindazt, ami gyerekeinket és unokáinkat is felemeli!
Mert sokan elfáradtak, és tényleg mintha fogyna az idő, mindkét oldalon nagy keletje van a politikai varázspálcának, a forradalmi hevületnek, a „múltat végképp eltöröljük” radikalizmusának, a sokkterápiának. A fülkeforradalom és a nemzeti együttműködés hazug rendszere is sokkterápia, amolyan nacionalista, önkényuralmi Európa-ellenes. A liberális piaci reformokat a mi oldalunkon követelők is egy nagy rohanással állítanák más vágányra hazánkat. De nem bírunk ki még egy sokkterápiát. Ugye látjátok, hogy alig hisz már valaki abban, hogy gyengébb állam, kevesebb szociális törődés, nagyobb öngondoskodás többséget szerezhet a választók között? Nem azért, mert nem erre lenne szükség. Hanem mert elfogyott a lelki erőnk, feléltük a tartalékainkat, milliók tengődnek és már nemcsak nem akarnak, nem is tudnak több felelősséget vállalni magukért. Itt majdnem mindenki segítséget vár. Államtól, önkormányzattól, szülőtől, gyerektől, bárkitől. Eközben meg saját nyomorúságunkkal elfoglalva önzőbbé, érzéketlenebbé lettünk. Kiút csak a nagyobb szociális felelősségvállalás és a felelősebb piaci verseny felé van. Igen, fel kell támasztani a szociális Magyarország, a szociális piacgazdaság eszméjét. Mondhatnék persze európai módon élő, piacgazdasági, demokratikus, jogállami, szociális Magyarországot is. Szövetkezéssel, együttműködéssel, a vagyonosok nagyobb szociális felelősségével, munkásaikra, alkalmazottaikra vigyázó munkahelyekkel, erősebb civil összekapaszkodással. Teremtsünk ilyen hazát!
Merjétek tisztelni az embert, ne gondoljátok, hogy minket, magyarokat különös anyagból gyúrtak, ezért különbek vagyunk másoknál! Nem vagyunk különbek, mint bármely más nép. Mások vagyunk, de nem jobbak, igaz, nem is rosszabbak. Polgári demokraták vagyunk. Minden ember fontos. Legyen bármely nép, nemzet tagja. Persze védjük nemzeti örökségünket, nyelvünket, történelmünket, és mindezt valóban országhatárokon átívelően, de a magyar államiság közjogi értelemben kizárólag a drámaian megcsonkított trianoni Magyarország területére terjed ki. Fájdalom, de így van. És a történelmi tény elutasítása nem hazafias tett, hanem kalandorság.
Ne engedjetek a klerikalizmusnak! Az istenhit sokak számára az élet lényege, csodája. Mások az Emberben hisznek, és kételkednek az Isten vagy a Teremtő létezésében. Ki tudja, kinek van igaza? Az államnak nem dolga eldönteni az élet legmélyebb értelmét érintő vitát. Mert egyformán képviselője istenhívő, az Istenben kételkedő vagy éppen istentagadó polgárainak. Olyan államot és kormányt akarunk, amely bármifajta vallásos hit ránk erőszakolása nélkül a különböző életfelfogású polgárok egymás közti megértését, az egyetemes jó szolgálatát tekinti feladatának. Ne akarjatok hittérítők lenni, különösen ne az állam nevében, miként erre figyelmeztetett a Szent Péter trónján humanistaként ülő Ferenc pápa!
Engedjétek, hogy szabadok legyenek gyerekeink! Láthassák a világ ezer színét, értelmezését, lehessenek kételyeik és sokszor megbicsakló igazságaik. Hagyjátok játszani, hibázni, elkóborolni, tévedni és hazatalálni őket. Lehessenek kétkedők, útkeresők, feltalálók, új utakra lelők. Merjétek tanítani őket a múltra, és engedjétek, hogy tanítsanak bennünket a jövőre.
Ne féljetek a másoktól, az idegenektől, a külföldiektől! Érdekeljen másságuk, keressétek, hogy miben vagytok hasonlóak, izgasson miénktől eltérő gondolkodásuk, kultúrájuk, mentalitásuk, talán jobbá tesz bennünket is. Nem elég védeni a magyart, jobbá is kell tenni, és ehhez a legtöbbet sokszor éppen a nem magyaroktól kaphatjuk. Vigyázzuk őket, de ne hajoljunk meg előttük csak azért, mert messziről jöttek!
Igen, legyetek liberálisok! Vagy ha úgy tetszik, humanisták. Merjétek nézni az embert, aki önmagunkra hasonlít! Fél, örül, bizakodik és elgyámoltalanodik. Olyan, mint mi: szeret, gyűlöl, reménykedik és elesett. Ember. Magyar, román, szlovák, szerb, sokác, rutén, orosz, osztrák, francia, német, angol, amerikai, de nem folytatom. Merjetek embernek lenni egyetemes értelemben és maradni magyarnak értőként, nyitottan!
És demokrataként tudjatok vigyázni a másikra! Ne várjatok tőle többet, mint önmagunktól! Amennyit Ti tudtok változni, annyit kérjetek a másiktól. Több kérdés, kevesebb megfellebbezhetetlen kijelentés. Ez vihet közelebb egy jobb világhoz,Magyarországhoz. Ez így túl egyszerű? Dehogy. Nehezebb, mint hinnéd.
Persze mondhatjátok, hogy szép, szép, de hogyan lesz ebből új, erős, demokratikus Magyarország? Ki kell ábrándítanom mindenkit: lassan és csak kanyargós úton, tévedésekkel és remélt, eleinte csak apró sikerekkel. Nincs csodafegyver.
A döntő kérdés, hogy sikerül-e európai, polgári demokratikus keretek között új politikai alternatívát nyújtanunk a következő években. Ezer sebből vérzik az ország, megoldatlan kérdések sokasága vár ránk az egészségügyben, az oktatásban, a nyugdíjrendszerben, valóban nincs visszaút az elmúlt négy év után 2010-hez. Mást és másként kell mondanunk, és ha már megtanultuk a szót, akkor használom én is: időnként és helyenként unortodox megoldásokra, politikai innovációra lesz szükség. De ez nem fog úgy menni, hogy leülünk egy sarokba, és majd valaki egyszer felkiált, hogy heuréka, megvan. Csak nyilvános, szabad vitában teremthetjük meg az új köztársaság kereteit, életét.
Természetesen tiszteljük választóinkat. Övék a végső hatalom. De ha demokrata támogatóink nagyobb része továbbra is csak dörmög és elégedetlenkedik, meg szurkol nekünk megállítva utcán és a Tescóban, hogy tartsunk ki, akkor semmire sem fogunk menni. Még ha sokakat bánt is, mondom, ha nem szerveződtök, ha nem alkotjátok meg falvatok, városok befolyásos közéleti fórumait, köreit, akkor semmire sem fogunk menni. Kávéházi politizálással, halk elégedetlenkedéssel sehova nem jutunk. Ha nem szerveztek ellenállást, tüntetést az orbáni jobboldal gyarló polgármestereivel szemben, ha továbbra sem lesz tüntetés, petíció, akkor szépreményű másodikak maradunk. Küzdötök vagy alibiztek? Döntsétek el!
Ha igazunk van, és Orbán rendszere fenntarthatatlan, akkor előbb-utóbb a rezsim vezetőjével együtt távozni fog. Hogy nagy robajjal fog-e összedőlni, vagy lassan erodálódik és kisebbségbe szorul, nem tudom. Egy dolog viszont nem áll érdekünkben: a felfordulás, a ribillió, a bárminemű erőszak. Ellen kell állni, támadni és készülni Orbán bukására. De ugye látjátok, hogy ma még nem állunk készen az Orbán utáni helyzet kezelésére? A mi mai gyengeségünk Orbán legerősebb kártyája. Mert tavasszal sem ő nyert, hanem mi vesztettünk. Mert megosztottak vagyunk, régimódiak, ötlettelenek, gyengék. Nemcsak jobb kormányt, de jobb ellenzéket is érdemel Magyarország. Nekünk is jobbnak kell lennünk. Ezért dolgozom.
A demokratikus pártok a jelenlegi választási rendszerben együttes létre vannak ítélve. Együttműködés vagy politikai halál – ilyen egyszerű. 2018-ban is össze kell fognunk, feltéve, hogy nem változik a választási rendszer, de mert nem ez a Fidesz érdeke, csodálkoznék, ha engednének a bennünket összetoló szorításból. Az optimális végcél világos: egységes Demokrata Pártot kellene létrehoznunk. De látva a mostani önkormányzati választásra való felkészülés bukdácsoló tárgyalásait, a kompromisszumképtelenség riasztó fokát, a mai érzésem szerint ez még nagyon messze van. Kár, de így van. Persze vannak köztes megoldások is. Létrehozhatunk pártuniót a demokratikus pártok részleges önállóságának meghagyásával, közös elnökséggel, vagy még lazább együttműködést állandó pártközi egyeztetéssel, ehhez felállított fórumokkal, intézményekkel. Úgy és olyan tempóban, ahogy ezeknek, illetve bármelyiküknek megteremtődnek a politikai, személyi, kulturális feltételei.
Szövetkezni, ellenállni, programot adni és legfőképp vigyázni egymásra – ez a feladat. A jövő Magyarországa ránk vár. Ne késlekedjünk!
A szerző elnök, Demokratikus Koalíció
Az írás teljes szövege csütörtöktől olvasható a galamus.hu-n.
****
A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.
