Eörsi Mátyás (Lerágott csont?, május 11.) ezzel vitatkozva két állítást tesz. Egyfelől elutasítja az előválasztás ötletét, joggal mutatva rá: a demokratikus pártoknak és politikusaiknak egymással szemben folytatott előválasztási kampánya aláásná azt az esélyt, hogy választóik azután magán a választáson készek legyenek a másik párt jelöltjeire szavazni. Igaza van, az előválasztás ötlete tévút. (Lásd erről még korábbi írásomat más érveléssel: Vakvágány, Népszabadság, 2015. június 7.) Másfelől bírálja a pártvezetők jó részének a választási összefogást elutasító nyilatkozatait. Ebben is igaza van: aki valóban meg akarja szabadítani az országot az Orbán-rendszertől, az – a mai választási rendszer feltételei mellett – nem gondolkodhat abban, hogy a demokratikus pártok külön-külön induljanak el a következő országgyűlési választáson. Ezen csak az gondolkodik, aki csupán parlamenti jelenlétre törekszik, az Orbán-rendszer alóli felszabadulásról már lemondott.
Ezzel azonban vége van Eörsi igazságának.
Eörsi ezt is mondja: „A balközép ellenzéknek nem akkor van esélye, ha meg tud állapodni az adó mértékében és az oktatási rendszer átalakításában, hanem akkor, ha a választók elhiszik a szereplőkről, hogy csupán egy nagy ellenfelük van, ez pedig Orbán Viktor és rendszere, és egy nagy táborba tartozva esélyt teremtenek arra, hogy annak véget vessenek. Aki ezzel vitatkozik, az lesz szíves megmondani egyben azt is, hogy a Fidesz 2010-es kétharmados győzelmét milyen konzekvens programmal érte el azon túl, hogy elsöpri az elmúlt »nyócévet«.”
Megmondom. Orbánnak nem konzekvens programja volt, hanem politikai ajánlata. A Fidesznek vannak törzsszavazói, akik tűzön-vízen át követik, mert megragadja őket egyrészt a Fidesz „történeti” antikommunizmusa, mellyel a politikai ellenfelet összeköti a neki vagy családjuknak súlyos sérelmeket okozó kommunista rendszerrel, másrészt az az etnikai alapú nacionalizmus, amely gyógyírt ígér a szomszéd országokba szorult kisebbségi magyarok sérelmeire. Ez utóbbivel különösképp azonosulni tudnak azok, akik korábban ott éltek vagy akiknek a rokonai ott élnek. Számukra ez is elegendő mint ajánlat.
Ahhoz azonban, hogy választást nyerhessen, rajtuk kívül 1998-ban is és 2010-ben is olyanokat kellett Orbánnak megragadnia, akiket felháborított az MSZP–SZDSZ-kormányok idején tapasztalt korrupció, illetve akikkel el tudta hitetni, hogy ezek a kormányok feleslegesen rontják az életszínvonalukat megszorítócsomagokkal, minthogy a külföldi tőke és külföldi intézmények érdekeit képviselik, és nem az övéket, a magyar polgárokét. Orbán ajánlata ennek a széles választói körnek az volt, hogy leveszi a válláról azokat a terheket, amelyeket a megszorító gazdaságpolitikával és a korrupcióval helyeztek rá a szocialisták és a szabad demokraták. Neki sikerült személyében megtestesítenie ezt az ajánlatot: mind a törzsszavazóknak szóló antikommunista és nacionalista ajánlatot, mind pedig a szélesebb választói körnek szóló ajánlatot, mely szerint az ellenfelektől eltérően ő a „magyar emberek” érdekeit képviselné.
A szocialistáknak 2010-ben, a „kormányváltóknak” 2014-ben nem volt ezzel szemben meggyőző ajánlatuk sem együtt, sem külön-külön. A közvélemény-kutatások azt tükrözik, hogy ma sincs. Olyan politikai személyiség sincs, aki ezt a nem létező ajánlatot megszemélyesítené. Mesterházy Attila nem volt az sem 2010-ben, amikor az MSZP listáját, sem 2014-ben, amikor az összefogók közös listáját vezette.
Választást nyerni az tud, aki az emberek millióinak szívéhez talál utat, milliókban ébreszti fel a reményt, hogy jobbá teheti az életüket. Ne felejtsük: az MSZP háromszor nyert választást 1990 óta, és azért nyerhetett, mert 1994-ben Horn Gyula, 2002-ben Medgyessy Péter és 2006-ban Gyurcsány Ferenc a maga személyében tudott megtestesíteni erre alkalmas politikai ajánlatot: a szakszerű kormányzást, a modernizációt, a közpénzek követhetetlen költésének elutasítását és a társadalmi igazságosságot. Ez az ajánlat 1994-ben nagy fölényben volt az MDF és a többi jobboldali párt, 2002-ben és 2006-ban pedig csekély, de mégis egyértelmű fölényben a Fidesz ajánlatával szemben.
Ma nem ez a helyzet. Elsősorban azért nem, mert a korábban kormányzó demokratikus pártok gazdaság- és társadalompolitikai ajánlata kormányzásuk tapasztalatai miatt, a korábban nem kormányzó kisebbeké pedig a politikai erő hiánya miatt nem versenyképes.
Elsősorban azért nem, mert a Jobbikkal és egymással is versenyezve rendre megalapozatlan jóléti ígéreteket fogalmaznak meg, amelyeknek nehéz hitelt adni. Másodsorban pedig azért nem, mert a demokratikus pártok többsége nem fordul szembe a Fidesz ajánlatában fontos szerepet játszó etnikai alapú nacionalizmussal vagy a 2010 előtti gazdaság- és társadalompolitika demagóg elutasításával, és az Európai Unióhoz, a közös uniós normák elfogadásához, továbbá a szociális kirekesztés egyes intézményeihez való viszonyuk is ambivalens.
Annak, hogy az Orbán által vezetett párttal mint szervezettel versenyképes lehessen a demokratikus oldal mint szervezet, az az előfeltétele, hogy az „orbánizmussal”, a nacionalizmusból, EU-ellenességből, protekcionizmusból, a szociális kirekesztésre épülő társadalompolitikából összetett eszmerendszerrel versenyképes eszmerendszert szegezzenek szembe. Ennek magába kell foglalnia az egyértelmű európai elkötelezettséget, a piacgazdaság normáinak, a magántulajdonnak és a versenynek a tiszteletben tartását, a jogállam tiszteletét és az igazságos, a leszakadókat felkaroló társadalompolitikát. Olyan versengő politikai ajánlat lenne ez, amely eleinte csak egy kisebbségnek rokonszenves, de – a Fidesz fokozatos térvesztésével párhuzamosan, a demokratikus oldal kitartó politikai munkája nyomán egy tanulási folyamat eredményeként – mellé lehet állítani a Fideszből kiábrándult választókat. Ilyen politikai ajánlat híján viszont a szervezeti összefogás nem segít.
A felsorolt tartalmi kérdésekben a demokratikus oldal pártjai nagyon különbözőképpen gondolkodnak. Ahogy az Eörsi által említett, különböző irányzatokból összetevődő nagy nyugati pártokat egy-egy nagy kaliberű vezető tudja sikeresen összefogni, a magyar demokratikus oldal szétaprózottságán is valószínűleg csak az segíthet, ha megjelenik a demokratikus oldalon az a politikus, aki – mint 2006-ban Gyurcsány Ferenc – ki tud alakítani és meggyőzően tud hirdetni olyan, a Fideszétől markánsan különböző álláspontrendszert, amivel maga mellé tudja állítani a demokratikus oldal választóinak nagy többségét. Akkor pedig a szervezetek sem tehetnek mást, mint elfogadják az ajánlatot és az azt képviselő személyt. Amíg ez a kettős feltétel – a személyi és a tartalmi – nem teljesül, a 2014-esre emlékeztető kényszerű összefogás nem kecsegtet sikerrel.
Azért is nélkülözhetetlen a Fideszével szembeszegezett átfogó ajánlat, illetve az annak alapjául szolgáló politikai álláspontrendszer, hogy siker esetén a demokratikus pártok annak alapján legyenek képesek az országot kormányozni, a stabil demokratikus jogállamot újjáépíteni. Nem elég egy választáson kormányváltást elérni, hanem az Orbán-rendszer alól kell felszabadítani az országot, és ehhez arra van szükség, hogy ne csak a Fidesz korrupciójától, erőszakosságától, úrhatnámságától, de nacionalizmusától, EU-ellenességétől, kirekesztő társadalompolitikájától is, vagyis az orbánizmus egészétől elforduljon a választóknak a Fidesz és a Jobbik meggyőződéses törzsszavazóin túli többsége. Elforduljon, mégpedig ne csak a választás napjára, de megszenvedve a Fidesz hatalomgyakorlását és megértve annak jellegét, olyan határozottsággal, hogy a demokraták kormányzása során elkerülhetetlenül előálló nehézségek, meghozandó áldozatok se fordítsák a rokonszenvét újra a Fidesz felé, miként 2006 és 2010 között.
Ebből viszont még két dolog következik. Semmi értelme megalapozatlan jóléti ígéretekkel (nagyarányú béremelés, a jóléti rendszerekre fordított összegek ugrásszerű emelése) szerezni választói támogatottságot, mert ez a legjobb esetben is csak egyszeri kormányváltásra lehet elég, és az így szerzett támogatottság néhány hét alatt (mint 2006-ban) vagy néhány hónap alatt (mint 2002-ben) elolvad. Igazságosabb jövedelempolitikát, szolidáris társadalompolitikát hirdethetnek a demokratikus pártok, és ki is kell ilyet dolgozniuk, de sem általános béremelést, sem az állam jóléti költésének általános emelését nem hirdethetik, mert ezzel a 2002-es történetet ismételnék meg, hasonló végkifejlettel. Márpedig ma ezt teszik a szocialisták (és mellesleg az LMP is), és a DK is elindult ebbe az irányba.
Másrészt semmi értelme olyasmiben gondolkozni, hogy a demokratikus oldal bármilyen értelemben a Jobbikkal együttműködve próbálja megszabadítani az országot az Orbán-rendszertől. A Jobbik ugyanis a demokratákkal versengve ostorozza ugyan a fideszes korrupciót, és velük versengve kárhoztatja a Fideszt az emberek romló életkörülményeiért, de a politika más fontos elemeiben – a nacionalizmusban, az EU-ellenességben, a protekcionizmusban, a szociális kirekesztésben – orbánizmust képvisel, csak éppen Orbán nélkül. A Fidesz legyőzése, az orbáni önkényuralom alóli felszabadulás nem a választási matematikán, hanem a magyar választók többségének megnyerésén múlik, mégpedig olyan politikai ajánlattal, amely a Jobbik számára ugyanúgy elfogadhatatlan, mint a Fidesz számára.
