Ez így is van rendjén, a pártpreferencia érzelmi kérdés, a távozók először bizonytalanná válnak, és az egymillió dolláros kérdés az, hogy mikor és főleg miért válnak egy másik párt támogatójává. A „mikor" tekintetében a választást megelőző kampány, a választás tétje csinál szavazót abból is, aki korábban a vállát vonogatta. A Fidesz elemi érdeke az apátia fenntartása, sőt erősítése, annak elhitetése, hogy a választásnak nincs valódi tétje, mert a Fidesz hatalma megingathatatlan. Ezt a Fidesz alapvető érdekét szolgáló hitet erősítik azok is, akik azt mondogatják, hogy a Fideszt nem lehet demokratikus eszközökkel legyőzni.
De miért váljon egy, korábban a Fideszre szavazó polgár egy másik párt támogatójává? Okos, népszerű, tévéműsorokban sokszor szereplő elemzők ilyenkor rendre lefitymálóan szólnak a 2014-ben gyalázatosan leszerepelt összefogás fontosságáról, és ehelyett a politika tartalmi jegyeinek erősítését ajánlják az ellenzék pártjainak. Bár nem árt a jó program sem, nincs igazuk az elemzőknek, akik az összefogás szükségességén gúnyolódnak.
Ahhoz, hogy egy jámbor választópolgár egy pártra szavazzon, több minden szükséges. Ha elkötelezett szavazóról van szó, elég a választott párt fő üzenete, egy szimbolika, egy jó mondat. Csakhogy a választók túlnyomó többsége nem ilyen. A választók többsége egyszerűen fogalmazva kevésbé akar szorongani, nagyobb biztonságot szeretne. Ezt a vágyat azonban semmilyen pártprogram nem képes önmagában kielégíteni. Ahhoz, hogy a bizonytalanok, a Fideszből kiábrándultak, a változást bár akarók, de abban reménykedni nem tudók aktívvá váljanak és valamelyik pártot kitüntessék támogatásukkal, elengedhetetlenül szükséges, hogy bízhassanak benne: szavazatukkal lehetségessé válik a változás. Ameddig ebben nem bízhatnak, addig csupán a bizonytalanok és a passzívak táborát fogják gyarapítani. Ebből adódóan, aki Veszprém, Tapolca, Salgótarján után felkapta a fejét, hogy jé, mégis le lehet győzni a Fideszt, majd meghallgatja az összefogást kizáró pártvezetőket, a népszerű kommentátorokat és ismét elcsügged: még sincs esély a Fidesz legyőzésére.
A tartalmi kérdéseket fetisizálók vajon mit gondolnak, miért alakult ki azokban az országokban kétpártrendszer, ahol egyéni választókerületek vannak vagy azok dominálnak? Valóban úgy vélik, hogy az USA Demokrata és Republikánus Pártjában, a brit Munkáspártban és a Konzervatívok között érdemi konszenzus van a pártok szélei között? Jeremy Corbyn, Ed Miliband és hívei egy pártban vannak, Bernie Sanders, Hillary Clinton és támogatói szintúgy. Tartalmi kérdésekben több különbség van köztük, mint Tóbiás József és Gyurcsány Ferenc között. Miközben a Republikánus Párt esélyeit éppen most zúzza szét egy radikális jelölt, miért nem látjuk azt, hogy a párt formálisan is kettészakad? Amikor a brit Munkáspárt vezetését Jeremy Corbyn szerezte meg, miért nem léptek ki és alapítottak más pártot a Labour középen álló vezetői? Nos azért, mert pontosan tudják, hogy egy új párt arcéle tisztább lenne ugyan, de választást azzal soha nem lehetne nyerni. A győzelemre valamikor talán esélyessé váló pártból kettőt csinálnának, amelyek egymás vetélytársai lennének. Ezzel az egyben maradó ellenfelet évtizedekre bebetonoznák a hatalomba.
Magyarországon a pártokon belüli viták pártszakadáshoz vezetnek. Az MSZP-ből, az LMP-ből két-két párt lett, ennek következtében az utóbbi kettő valószínűleg eltűnik, az előbbi kettő megmarad ugyan, de a választó nem fogja elhinni nekik, hogy az Orbán-rezsimet le tudják győzni. Ha az ellenzék azt akarja, hogy a bizonytalanok elhiggyék, van esély a győzelemre, nincs alternatívája az összefogásnak, még ha a 2014-es csúfos kudarc emlékei élénken élnek is.
Ebben a helyzetben tolta be az érdeklődés homlokterébe néhány jó szándékú szakember az előválasztás gondolatát. Nemes gondolat a politikai innováció, ám a javaslat a 2014-es „összefogás"-nál is erősebben biztosítja be a Fidesz győzelmét. Miért? A választás – így az előválasztás is – az intézmény jellege folytán erőteljesen megosztó. A pártok, a jelöltek, ha jól végzik dolgukat, az előválasztási kampányban a saját programjuk mellett és az ellenfél programja ellen érvelnek, ki racionálisan, ki indulatosabban. Valamivel több, mint egy évvel leszünk a választás előtt, és a média attól lesz hangos, hogy mi mindenben nem értenek egyet Orbán kihívói, ami az ellenzék kormányzó képességébe vetett amúgy is megtépázott bizalmat végképp megsemmisíti.
Majd amikor a verseny eldől, azt várjuk a pártok támogatóitól, hogy automatikusan álljanak be a mögé a győztes mögé, aki hónapokig szapulta a pártjukat. A helyi szervezetek sora fogja ezt megtagadni, amivel szalagcímeket adnak majd az országos és helyi médiának. Amikor aztán az ország nyilvánossága azzal lesz tele, hogy a vesztesek hány helyen nem támogatják az előválasztás győztesét, azt várnánk a hívó szóra váró bizonytalanoktól, hogy az állva maradottról higgyék el, hogy győzelmi esélyei vannak. A baloldaliak a pártelitek szövegei ellenére szavaztak Tapolcán a Jobbikra, a jobbikosok Salgótarjánban az MSZP–DK közös jelöltjére. Ha előtte előválasztást tartottak volna, és az ellenzék pártjai a Fidesz helyett egymással foglalkoztak volna, Veszprém, Tapolca, Salgótarján ma mind a Fideszé lenne.
Az előválasztás legnevesebb országa az USA (ahol amúgy nem különböző pártok között, hanem a pártokon belül tartanak előválasztást), és ott is nagy kihívást jelent a párt vezetőinek, hogy a vesztesek támogatói a kudarc nyomán ne maradjanak otthon. Ugyanez kilátástalan egy olyan országban, ahol a zéró összegű játszmák kultúrája még hosszú évtizedekig háttérbe szorítja a win-win kultúrát. A vesztesek támogatói javarészt otthon maradnak, a Fidesz pedig fölényesen nyer, és ennek nem a demokráciadeficit lesz az oka.
A balközép ellenzéknek nem akkor van esélye, ha meg tud állapodni az adó mértékében és az oktatási rendszer átalakításában, hanem akkor, ha a választók elhiszik a szereplőkről, hogy csupán egy nagy ellenfelük van, ez pedig Orbán Viktor és rendszere, és egy nagy táborba tartozva esélyt teremtenek arra, hogy annak véget vessenek. Aki ezzel vitatkozik, az lesz szíves megmondani egyben azt is, hogy a Fidesz 2010-es kétharmados győzelmét milyen konzekvens programmal érte el azon túl, hogy elsöpri az elmúlt „nyócévet".
Az előválasztás a kormányváltás maradék esélyét is szétzúzza, így a szorgalmazása rendkívül felelőtlen dolog. Az ellenzéknek egy nagy egységes erőt kellene felmutatnia, ám ez még az előválasztás nélkül is reménytelennek tűnik, hát még azt követően. A „párt" szó „rész"-t, a sok párt sok részt jelent. A sok rész pedig nem tud egységes erőt felmutatni, így a nagy egészet sem lesz képes megverni.
Ha álmodunk, álmodjunk nagyot. Ahhoz, hogy az Orbán-rezsimmel eséllyel lehessen felvenni a harcot, valójában nem is összefogásra, hanem egy nagy balközép váltópártra lenne szükség. Hogy a nézetek sokszínűsége miatt erre nincs esély? A nagy gyűjtőpártokban, a brit Labourben a szociális ügyekben, a Konzervatívoknál az EU vonatkozásában, a német CDU-ban a menekültügyről késhegyig menő viták mennek és súlyos konfliktusok vannak. Mégis együtt maradnak, mert tudják, hogy a szétválással mindkét rész (párt) esélye elszállna.
Ám legyünk realisták, hagyjuk a fúziót. Az összefogás azonban elkerülhetetlen, és a labda a magyar demokratikus ellenzék oldalán pattog. Aki nem látott pártot belülről, nem tudja, milyen nehéz egy ilyen folyamatot levezényelni. Különösen, ha a pártelitek is tartanak tőle. Mégis, ezen dől el, hogy melyik pártot vezeti politikus, és melyiket államférfi. A helyzet világos, ha csak földindulás nem következik be, amelyet jóérzésű ember nem kívánhat, jószerével ezen múlik Orbán Viktor leváltása. Így a demokratikus ellenzék vezetőinek kutya kötelessége, hogy 2014 kudarcán okulva, már most megkezdjék a win-win alapú együttműködés alapjainak a lerakását. Dunaújvárosra vetve tekintetünket minden okunk meglehet a pesszimizmusra.
A szerző a DK tagja, 1990–2010 között szabad demokrata képviselő
