Marx valójában utópista álmodozó, fantaszta volt. A marxi utópia nem más, mint az örökmozgó, az emberi munka, erőfeszítés nélkül termelő gyár, amelyből a sült galambok akkor repülnek az ember szájába, amikor csak megéhezik. Mintha minden, amire szükségünk lehet, olyan lenne, mint a levegő. A levegőt is belélegezzük, amikor csak szükségünk van rá. Eszünkbe se jut, hogy a lélegzés munka. Nem kell döntenünk, hogy lélegezzünk vagy inkább valami mást csináljunk.
Sajnos, Marx elfelejtette mellékelni az erőforrás nélkül termelő örökmozgó vágykielégítő gép tervrajzát. Géprajz helyett Marx a létező világ felgyújtására hívta fel a proletárokat. Azzal kecsegtette őket, hogy a szocializmusban a termelés egységes és tudományos irányítása fogja megteremteni azokat a hatalmas termelőerőket, amelyek a kapitalizmusnál is gyorsabb fejlődéshez vezetnek, s amely lehetővé teszi az evilági paradicsomot. Marx szerint ahhoz, hogy a termelés egységes irányítása megvalósulhasson, ki kell sajátítani a magántulajdont, meg kell szüntetni a piac káoszát. Ráadásul a magántulajdon megszüntetésével a profit azoké lesz, akik létrehozzák, vagyis nem a kizsákmányolóké, hanem a munkavállalóké.
A kizsákmányolás elmélete még Marx életében, pár évvel a Tőke megjelenése után, megdőlt. A marginális elmélet kimutatta, hogy a piaci körülmények között nincs kizsákmányolás, nincs tőkések által fondorlatosan lenyúlt értéktöbblet. Marx nem véletlenül hagyta abba életereje teljében a Tőke további köteteinek befejezését. Engels megelégedett azzal, hogy leburzsoázza a marginális iskolát, s ezzel le is tudta a vitát. A századfordulótól a szociáldemokrata pártok sorra elfogadták, hogy a marxi kizsákmányolás elmélete nem állja meg a helyét, s programjaikból elhagyták a marxi zsargont.
Miután a kizsákmányolás elmélete megdőlt, fel kell tenni azt a kérdést, hogy vajon a piac korlátozása, az antikapitalizmus elhozhatja-e a földi paradicsomot, megszüntetheti-e az érték uralmát. Ahhoz, hogy erre válaszoljunk, körbe kell járni, mit is jelent az érték fogalma.
Marx azért volt utópista, mert nem vette számításba, hogy véges világban élünk, végesek a rendelkezésünkre álló erőforrások. Ezért senki sem tudja minden vágyát azonnal kielégíteni, hanem döntenie kell, melyik vágya vagy vágyai a legfontosabbak számára. Mindenkinek gazdálkodnia kell a rendelkezésére álló erőforrásokkal. Ez a végesség adja meg az „értékét” azoknak a hasznosnak tartott dolgoknak és szolgáltatásoknak, amelyek nem állnak korlátlanul a rendelkezésünkre, mint például a levegő.
Ami az egyik embernek érték, a másiknak nem az. Ami értéktelen dolognak tűnik, a körülmények megváltozása miatt hatalmas értékké válhat, vagy fordítva. Az érték az, ami valaki számára hasznos és nem áll korlátlanul rendelkezésre. Az értéket nem a piac és a pénz teremti. Emiatt nem lehet „helyes” politikával megszűntnek nyilvánítani.
TGM második tévedése, hogy az antikapitalisták és piacpártiak vitája az elosztásról szól. A piac korlátozásának vagy szabadságának vitája arról szól, hogy ki határozza meg, mi az érték. Melyek azok az igények, amelyek értékesek, amiket a legsürgősebben ki kell elégíteni, s azt is, hogy ki kalkulál, ki dönti el, hogy a rendelkezésre álló korlátozott erőforrásokat hogyan fordítsák a legértékesebbnek ítélt igény kielégítésére. Az antikapitalizmus azt jelenti, hogy a közösséget vezetők, praktikusan az államot vezető politikusok döntik el, mi az érték. A piac azt jelenti, hogy minden egyes ember eldöntheti, mi értékes a számára.
Annál inkább egy ember határozza meg, hogy mi az érték, minél inkább egy kézben van a hatalom fékek és ellensúlyok nélkül, minél központosítottabb az állam, minél inkább az első számú vezetőhöz lojális emberek uralják a szakmai szervezeteket és az elvileg független intézményeket. Ha egy országnak szerencséje van, akkor egy mérsékelt, kompromisszumkereső, a piac szerepével tisztában lévő ember kerül az államgépezet élére, aki figyelembe veszi az emberek igényeit is. Ha az országnak nincs szerencséje, akkor olyan megalomán, korlátlan hatalomra törő politikusok, nagy történelmi feladatra vállalkozók kezébe kerül az államgépezet, mint amilyen Sztálin volt, s minden, ami az ő számára nem érték, elveszti az értékét.
Az államot uraló egy ember által értékesnek tartott igény megvalósulása csak mások álmainak, terveinek kárára valósulhat meg. Azért kell az erős állam, hogy az államgépezet irányítója kikényszerítse célját és elszívhassa azokat az erőforrásokat, amelyek mások számára értékes célok megvalósításához kellenének. Ez azt jelenti, hogy a mások számára fontos érték értéktelenné válik, néha a szó legszorosabb értelmében is. Ukrán parasztok milliói haltak éhen azért, hogy a szovjet állam megvalósíthassa Sztálin tervét, a fegyverkezési programot.
A szocializmus megbukott. Nem azért, mert szegény országokban került hatalomra. Azért, mert korlátlan hatalmat adott egy-egy embernek, s az ő számára értékes célok előállítására használta fel a társadalom összes erőforrását.
Nem véletlen, hogy minden szocialista országban virágzott a feketepiac. Mert az emberek élni akarnak, s mindent megtesznek azért, hogy hozzájussanak az általuk értékesnek tartott termékekhez. Az emberek hol illegálisan, hol a hatóságok némi jóindulatát bírva újrateremtették a piacot.
A piacot az emberek azért hozzák létre, mert a korlátos erőforrásokkal rendelkező világban a csere és a munkamegosztás révén hatékonyabban állíthatók elő a javak, mint egyedül, a világtól elzárkózva. Az úgynevezett piaci káosz nem azért káosz, mert a piac „vak”, hanem mert nyitott és minden egyes embernek lehetőséget ad álmai, vágyai, ötletei megvalósítására. A piac a szabadságot jelenti: az értékelés és a választás szabadságát.
Az igazi demokrácia a piac demokráciája. A piacon minden egyes ember nap mint nap szavazhat a pénztárcájával arról, hogy mi az értékes számára, mire van szüksége. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a piac a profitról, a kíméletlen harcról, az ügyes és gátlástalan vállalkozók meggazdagodásáról szól. Tévednek, akik azt hiszik, hogy a profit és a tőke irányítja a piacot. A verseny a fogyasztó kegyeiért folyik. A vállalkozók azon versenyeznek egymással, hogy ki tudja a fogyasztót jobban kiszolgálni, s eltalálni, mire van igény ma és mire lesz igény holnap. A fogyasztó a király, s a vállalkozó az ő szolgája. A vállalkozó, a „tőkés” profitja, nyeresége csak annak a következménye, hogy olyan terméket gyárt, szolgáltatást nyújt, amire igény van. Aki pedig nem találja el a vevők ízlését, legyen bármekkora tőkéje, tekintélye, megy a levesbe.
A piaci szabadság nem csak a fogyasztás szabadságát jelenti. A piac igazi növekedést generáló ereje abban van, hogy teret ad az ötletek megvalósítására. Vállalkozó kedvű, ötletekkel rendelkező, tehetséges emberek előtt nyitott az út. A sikerhez nem kell se tőke, se befolyás, csak egy jó ötlet, kitartás, ügyesség és bátorság kell. Rockefeller éhbérért dolgozó könyvelőként kezdte, Henry Ford egyszerű szerelő volt, a Microsoft egy garázsban született meg.
Mindebből viszont az következik, hogy az antikapitalizmus és emberi jogok követelése csak konfliktusos viszonyban lehet egymással. Minden antikapitalizmus a közösség, az állam nevében fellépő politikus hatalmát mozdítja elő. Az antikapitalizmus óhatatlanul a legfontosabb emberi szabadság ellen fordul: az egyén azon joga ellen, hogy maga dönthesse el, mi az értékes a számára, s lehessen saját terve, megvalósíthassa saját ötleteit.
A szabadság kulcsa a piac szabadsága és az állam visszaszorítása. Az egyéni szabadság növelése az állam szabadsága, az állam nevében fellépő és az állami hatalmi gépezetet felhasználó politikusok rovására. Ez az egyetlen módja annak, hogy visszatérhessünk a gyorsan növekvő anyagi jólét világába.
Kelet-Európa felszabadulásának hajnalán Reagan arra kérte Gorbacsovot, hogy bontsa le a berlini falat, amely megakadályozta az orosz iga alatt szenvedő népeket abban, hogy szabadságukat kivívják. Ma a feladat az állam szabályozó-irányító hatalmának a lebontása, amely falként áll a szabadság előtt, s lezár minden neki nem tetsző utat.
A szerző az MTA Politikatudományi Intézet tudományos főmunkatársa
