Jaj, dehogy jövök én most Amszterdammal, hogy a holland–magyar alatt tetszettek volna a magyar tábort a kivetítőn mutatni, hogyan örül saját magának; nem kell a mélységes mély letargiához nyolc-egyes vereség. A magyar szurkoló arcán már akkor ott ül a feneketlen búbánat, amikor elindul a meccsre, s ha a kivetítőn a csecsemőkori fényképét mutatnák, akkor is az öklét rázná, hogy „egyszerűen senkik vagytok, hej-hej”.
|
Magyar-kazah meccsel búcsúzik a Népstadion
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
A magyar szurkoló emberemlékezet óta nem szórakozni jár a mérkőzésre, hanem vezekelni világi bűnei miatt, neki a meccs egyébként sem ünnep, pláne nem örömforrás, hanem veszélyes üzem, mint az uránbányászat, de leginkább küldetés.
Legutóbb, amikor Kazahsztánnal játszottunk, mindenki érezte, hogy nem babra megy a játék, zúgott is a meccs hajrájában a „Ki nem ugrál, mocskos román, hej, hej” rigmus, de bizony győztünk is, és ezt a győzelmet már soha senki el nem veheti tőlünk.
Ezenfelül a magyar szurkoló nem barátja a kivetítőnek, mátrixos eredményjelzőnek, nem óhajtja magát semmiféle elmés szerkezeten viszontlátni, tudniillik személyiségi jogai vannak, s jól tudja, hogy mindig így kezdődnek a válogatott borzalmak: először csak a kivetítőn mutatják őt, aztán jön a biometrikus azonosítás meg a vénás szkenner, a végén tán még meg is operálják; igényesebb ultracsoport már eleve saját ombudsmannal jár futballmeccsre.
|
Chilei drukker a brazilok elleni nyolcaddöntő lelátóján
Kai Pfaffenbach / Reuters |
S egyáltalán: ennek az egész vb-nek a hangulata. Azt Pestről is látni, hogy akik nemzeti színekbe öltözve drukkolnak a lelátókon, nem feltétlenül az európai bajnokságok ultrái, s noha fanatikusan szurkolnak, ez a világbajnokság nekik afféle dzsembori, nagy, közös örömünnep; ám azért mégis.
Amikor a chilei tábor a brazil aranysárga embertömegbe ékelődve őrjöngött az egyenlítő gól után a hazaiak sérelmére, s a tizenegyeseknél végsőkig feszültek az idegek, az ember nem értette, hogyan nincsen semmi baj, s mi az, hogy nincsenek biztonsági okokból lezárt üres szektorok.
Magyar szemnek ez furcsa és idegen. Magyarországon a telt ház annyit tesz, hogy a fél stadiont eleve ki se nyitják a két kemény mag között, s a köztes szektorokba csak vegyvédelmis és rakétaelhárító alakulat mehet be. Amikor néhány évvel ezelőtt valakinek az jutott eszébe, hogy a hatvanas-hetvenes évek mintájára újra kettős rangadót kellene rendezni a Népstadionban, már a legelső biztonsági bejáráson kiderült, hogy a négy szurkolótábor résmentes elkülönítéséhez több szektort kellene lezárni, mint amennyi van.
|
Kívülrekedt drukkerek a 2013. márciusi zárt kapus magyar-román alatt
Móricz-Sabján Simon / Népszabadság |
Hogyan csinálják? Az, hogy a brazil szurkolónak a csapat negyeddöntő mérkőzésén nincsenek expanzív törekvései, s nem akarja megszerezni, például, a chilei salétrombányákat, teljességgel érthetetlen.
Nálunk viszont az albánok elleni felhozó meccsen egy elkötelezett csoport a „Vesszen Trianon!” kiáltással űzte-hajtotta Predrag Bosnjakékat. Ezek meg ott, Fortalezában meg Recifében meg Rióban meg mindenütt hülyére kenik magukat festékkel, és a játékosok nevét skandálják, mintegy jelezvén, hogy ismerik őket, s tán még a csapatuk összeállítását is el tudnák mondani, mintha az olyan fontos volna.
Sehol egy símaszkos, a kerítés tetején egyensúlyozó csoport, de legalább egy lila guminő, sőt néhány videofelvételen kifejezett barátkozás látható az utcákon sörrel a kézben, ezek tán még jelvényt is cserélnek, mintha VIT-en volnának; semmirekellő, élhetetlen népség.
