Ezzel együtt a Vasas a második világháború után semmivel sem volt „kommunistább”, mint a többi hajdani fővárosi nagy csapat közül a Honvéd, az MTK, az Újpest, és legalábbis megfontolást érdemel, hogy a szocialista konszolidációtól – a hatvanas évek elejétől – kezdve mennyivel állt közelebb a hatalomhoz, mint az FTC. Az ötvenes évek rezsimje a Ferencvárost ugyanúgy „fasisztának” bélyegezte, ahogyan a rendszerváltozás után „kommunistának” kiáltották ki a Vasast, de a Rákosi-diktatúrában a piros-kék klub sem tartozott a kedvencek közé a „megbízhatatlan” – és a Magyar Dolgozók Pártjába 1948-ban erőszakosan beolvasztott – szociáldemokratákkal fenntartott hagyományos kapcsolatai miatt. Amint arra Hadas Miklós és Karády Viktor Futball és társadalmi identitás című emlékezetes tanulmányában húsz éve rávilágított, a hatalom az erőszakszervezetek klubjait, mindenekelőtt a Honvédelmi Minisztérium csapatát, a Honvédot és a hírhedt Államvédelmi Hatóság felügyelete alá vont, az 1951 és 1956 között Bástyaként, majd Vörös Lobogóként működő MTK-t favorizálta. A Dózsává átkeresztelt belügyminisztériumi Újpest nem volt alkalmas a „példaadó” szerepre, miután Rákosi elvtársék – másféle precedensteremtés szándékával – a sportban e klubból választották ki „a rendszer ellenségét”, a provokátorok révén disszidálásra buzdított, majd elfogott és koncepciós perben alig huszonkilenc éves korában kivégzett Szűcs Sándort. Az Újpest 1947 és 1960 között nem is volt bajnok, ahogyan az FTC is aranyérem nélkül maradt az 1949-től 1963-ig terjedő időszakban...
|
Fáy utcai idénynyitó 1968-ban: Vasas–Videoton 6-1
Szebellédy Géza / MTI |
Ezzel szemben a Honvéd és az MTK az ötvenes években összesen nyolc NB I-es elsőséget ünnepelt – hetet a Rákosi-érában –, míg a Vasas 1957-ben csatlakozott a magyar futball bajnokaihoz. Historikusok szerint túlbecsülhetetlen az 1956 utáni első bajnokság megnyerésének jelentősége, de Takács Tibor történész a 2000 című irodalmi és társadalmi havilapban tavaly közzétett írásában leszögezte: „Az állambiztonsági iratokban nincs nyoma annak, hogy a piros-kékek útját a sportvezetés egyengette volna a bajnoki cím felé.” (E megállapítás nem az 1957-es, hanem általában az angyalföldi győzelmekre vonatkozott.) Kádár János mindenesetre megragadta az alkalmat, és azt írta a bajnokcsapathoz intézett levelében: „Külön örülök annak, hogy a haza hű fiainak bizonyultak.” (Vagyis nem „dobbantottak”, mint Czibor Zoltán, Kocsis Sándor, Puskás Ferenc, a Honvéd nagyágyúi.) Ám a 60-as, 70-es években Angyalföldön is alábbhagyott a fegyelem, mert a szabad világot választotta Liebhaber Barna, Kende resi István, Ladinszky Attila, Kű Lajos vagy az a Visnyei Gyula, aki az USA fedett pályás labdarúgó-bajnokságának ikonikus alakjává vált Juli Veee néven. (Így, három e-vel írta amerikai vezetéknevét, és a San Diego Sockers szurkolói mámorosan skandálták: „Double deuce, triple E, the one and only Juli Veee!”)
A Vasas a 60-as években négyszer volt bajnok; éppen annyiszor, ahányszor az FTC. A piros-kékek mögött a vasmunkások szakszervezete állt –ahogyan szakszervezeti háttérrel, a munkásság csapataként alakult meg 1911-ben –, és kétségkívül kedvelte a Kádár, Biszku Béla, Gáspár Sándor „belső hármas”. (Kádár annak idején a klub elnöki tisztét is betöltötte, de ez önmagában semmit nem jelent, hiszen egy időben a Ferencváros legfőbb elöljárója a „harcostárs” Münnich Ferenc volt.) Amint arra utaltunk már, a XIII. kerületi egylet nem élvezett nagyobb előnyöket a Honvédnél, az Újpestnél vagy az FTC-nél (a középmezőnybe visszaeső és ott megragadó MTK a 60-as években nem tartozott a legfőbb vetélytársak közé). Bár a riválisok hívei gyakran felemlegették, hogy a piros-kékek „azt igazolhatnak, akit akarnak”, legjobb dekádjukban az angyalföldiek nem szerződtettek több nagy tehetségű futballistát, mint fővárosi ellenlábasaik.
BM, HM, szakszervezet
Ennél is fontosabb azonban, hogy a BM vagy a HM klubja
ugyanúgy „a párt csapata” volt, akár a Vasas-szakszervezeté.
Utóbb ez a kör kiszélesedett, hiszen nemegyszer a közvetlen élmezőnybe kerülhettek a vidéki bázisvállalatoknak a szocialista iparosítás sikereit példázó klubjai, mint a hatvanhármas aranyérmes Győr, továbbá a Tatabánya, a Salgótarján. Sőt a nyolcvanas években az egymás után kétszer bajnok Rába, valamint a Videoton egyenrangúvá vált a fővárosi gárdákkal, ha éppen túl nem haladta azokat. A mai elburjánzással össze sem hasonlítható, elenyésző stadionépítés során éppen a Győr kapta az új arénák egyikét (1977-ben), miután a rendszerrel már korántsem ellenséges, ennélfogva a legkevésbé sem elnyomott FTC 1974 májusában felavathatta a szintén az akkori legmagasabb nyugat-európai színvonalnak megfelelő sporttelepét. (Illetve világításra még nem telt: fény csak 1978 októberében költözött az Üllői útra.) A zöld-fehérek és a politika közötti kapcsolat alapvető változását tükrözte, hogy míg 1948-ban be akarták tiltani a régi Üllői úti pályát, az aranyérem 1964-es elnyerése után már azt is skandálták az FTC ifjú drukkerei: „Bajnok lett a Ferencváros, fasza gyerek Kádár János!” Azt sem a párt intézte el, hogy a ’74-es nyitómeccsen, a Vasassal vívott rangadón – a karmester Müller Sándor góljával – a piros-kékek győztek 1-0-ra. Az viszont sokat mondott az akkori idők viszonyairól: a stadiont dr. Lénárt Lajos adta át, aki egyszerre volt a IX. kerületi klub elnöke és a mezőgazdasági, élelmiszer-ipari miniszter helyettese.
Úgy fest, ide térünk vissza mostanában. Bizony
a helyzet kezd hasonlítani a három, négy, öt évtizeddel korábbi szituációhoz: legutóbb akkor volt a jelenlegihez hasonló állami befolyás a magyar futballban.
Az FTC élén nemhogy politikus, de egyenesen pártigazgató áll: az elnök a (nem mellékesen listás gyanúba keveredő) Kubatov Gábor. Az alelnök pedig a Fidesz másik korifeusa, a kommunikációs igazgató Kocsis Máté, akit a szintén a hajdani időket idéző monolit egységben választottak elnökké a kézilabda-szövetségben. Kérdés – ha kérdés egyáltalán –, hogy a hatalomhoz dörgölőzést nem tűrő eredeti ferencvárosi ethoszhoz mennyire passzol ez...
De hát a narancsos párt prominense vezényli az MTK-t is, s bár Orbán Viktor úgy látja, Deutsch Tamásnak „nagy ívű tervei vannak” a kék-fehér klubbal, a Hungária körúti törzsszurkolókat nyilván gondolkodóba ejti, hogy a testgyakorlók körét annak a pártnak a reprezentánsa irányítja, amely az éj leple alatt állította fel a Hungária körúti közösség – és a vele szolidárisak – számára vállalhatatlan Szabadság téri emlékművet. Napjaink Vasasának kifejezetten jó tulajdonsága, hogy az elnök Markovits László nem politikai megbízott, hanem a klub korábbi neves teniszezője, akinek édesapja, Markovits Kálmán egyenesen a piros-kékek – és az egész magyar vízilabdázás – legendás alakja volt.
Kinizsi és Kinizsi
Szóval ne aggódjék egyetlen Vasas-drukker sem! Még akkor se essék kétségbe, ha netán nem lesz új angyalföldi stadion. A klub túlélt ennél jóval nagyobb megpróbáltatást is: 1944 tavaszán, a kereszténynemzeti átalakítás jegyében felfüggesztették az önkormányzatát, miniszteri biztost neveztek ki az élére, a nevét és a színét is megváltoztatták. A Népszava felszabadultan írta az 1945. április 4-én rendezett Vasas–MADISZ mérkőzésről (6-4): „A Vasas játékosain nem a Nemzeti Kinizsi Vasas rossz emlékű sárga-kék meze, hanem a nagy múltú piros-kék dressz feszült.” (Ugyancsak Kinizsi néven piros-fehérben kellett játszania 1951 és 1956 között az FTC-nek.) A felforgatás persze azért történt, mert a szurkolótábor és a játékosok túlnyomó többsége baloldali volt. S noha ez ma már – miként Markovits elöljáró említette – nem kulcskérdés, azért jobboldali fellegvár nem válik a Vasasból.
E szempontból is a legjobb játék a futball. Mert a labdarúgásban muszáj lennie és együttműködnie jobb- és baloldalnak: lehetetlen a Szőke, Varga vagy a Molnár, Puskás Lajos kettős mellől kiradírozni a Rákosi, Fenyvesi, illetve a Fister, Korsós párost (vagy fordítva). Miközben a centrumban ott van a két valóban központi alak, Albert és Farkas.
Ez az az a meccs, amelyen úgy a legjobb, ha a politika nem rúg labdába.
