Bene 2, Dunai II

Napjaink itthoni futballköreiben nyilván nem győznek csodálkozni, miféle dörgedelmek zúdultak annak idején klasszisok seregére. Őszre aztán a fejmosások ritkultak, mert amíg a kikelet idején sokan elképzelni sem tudták, hogy továbbjuthat a Szófiában is „marseille-i" teljesítményt nyújtó címeres mezes csapat, addig az esztendő második felére megváltozott minden.

Szűcs Lajos góljával beállítja a végeredményt Petrovits László

Illetve, olyan hatalmas fordulatra nem volt szükség, mert az év első válogatott-mérkőzésén az osztrákokat úgy győzte le 2-0-ra a bécsi Práterben a válogatott, hogy a duplázó Bene Ferenc a másodikat csaknem a félpályáról küldte a meghökkent Herbert Rettensteiner hálójába. (Az előmérkőzésen az ifik – soraikban Komjáti Andrással, Kovács Bélával, Gass Istvánnal, Weimper Istvánnal, a kétgólos Várady Bélával, valamint Király Gábor édesapjával, Király Ferenccel – 5-0-ra verték a Hans Kranklt is felvonultató osztrák fiatalokat.) Ezt a felnőtt meccset követte a franciák elleni itthoni 1-1, majd a bulgáriai blamázs...

Hoffer lemondása után az MLSZ vezérkara azt az Illovszky Rudolfot rendelte a válogatott élére, akibe 1967 végén – nyolc győzelemmel, egy döntetlennel és egy vereséggel a legendás tréner háta mögött – belekötött a sporthivatal elnökhelyettese, s emiatt a nemzetközi nagymester nem volt hajlandó a posztján maradni. (Meggyőződésem: ha nem távozik, nincs Marseille. Utódát ugyanis az NDK-ból parancsolták haza, s a „baráti" szövetségnél hét évet töltő edző nem ismerte a magyar játékosokat. Mészöly Kálmánt nevezte „Pixinek", mert ő is szőke volt, mint Solymosi Ernő; a Titinek becézett Göröcs Jánost „Tichynek" szólította; Vinkovics masszőrről meg azt hitte, Sinkovicsnak hívják. Amikor megkérdezte a fiúk­tól, hogy „hol van Sinkovics", a labdarúgók röhögve válaszoltak: a Nemzeti Színházban...)

Vidáts harca Pettersennel Petrovits László

Illovszky mindenesetre ott folytatta a válogatottnál, ahol három és fél évvel korábban abbahagyta: 1971 további hat mérkőzése közül a nemzeti együttes ötöt megnyert, egyet pedig döntetlennel zárt. Az ikszet se kellett különösebben szégyellni, hiszen a 0-0-t a riói Maracana stadionban, Brazília világbajnoki címvédő együttesével szemben érte el a csapat. Azt az 1970-es brazil válogatottat minden idők legragyogóbb futballcsapatának tartják; egyrészt azért, mert öt, a klubjában 10-es mezben játszó labdaművész – Gerson, Rivellino, Jairzinho, Tostao, Pelé – szerepelt benne, másrészt azért, mert az artista együttes, melyben ott volt még Carlos Alberto, Clodoaldo, csereként pedig a szintén boszorkányos Paulo Cesar Caju és Edu – mind a vb-selejtezőket, mind a mexikói tornát százszázalékos mérleggel abszolválta. Ezért is mondom, hogy Illovszkyval nem lett volna Marseille, elvégre barátságos meccsen sem volt egyszerű azonos kategóriában lenni a szambafutball legnagyobbjaival...

Még azt is felteszem: a vb-n a brazil, angol, román csoportból továbbjutott volna – ha a csehszlovákok helyett odakerül – a magyar válogatott, mert mindhárom csapattal szemben sikerélményei voltak, az angolokat az 1962-es, a brazilokat az 1966-os világbajnokságon győzte le. (A románoktól pedig 1999-ig nem kaptak ki honfitársaink, ahogyan a brazilok is csak 2004-ben nyertek először ellenük.)

Mindegy, hetven már elmúlt, de hetvenegy még nem – gondolhatta ­Illovszky, és olyannyira ráncba szedte a ­csapatot, hogy a bolgárok 2-0-ás pesti legyőzése után Párizsban is 2-0 következett a franciákkal szemben. Az előbbi találkozón (Népstadion,­ 76 ezer néző) kellett némi szerencse is, hiszen 0-0-nál Juhász Péter beívelésnek szánt labdája a legjobban csúszott le, és Biser Mihajlov kapujának bal felső sarkába szállt. A francia fővárosban viszont dínomdánom volt, a Tűnek becézett Zámbó Sándor például úgy megforgatta Youri Djorkaeff édesapját, Jeant, hogy valóban úgy tetszett: a jobb-bekk apuka tűt keres a szénakazalban...

Mire a norvégok jöttek Budapestre, már valószínűvé vált: ha a magyar együttes nagy különbséggel legyőzi a skandináv csapatot, akkor csoportelső lesz, és bekerül a negyeddöntőbe. Ám huszonkét percig nem esett gól, és a 30 ezer néző már morgott... Ugyanúgy, mint a tavasszal a szigorú szakírók. Hogy tudjuk, kik fölött törtek pálcát, nézzük végig az NB I első négy helyezettjének névsorát. Mind az 1970–71-es bajnokság végén, mind 1971 őszén ez volt a sorrend: 1. Újpest, 2. FTC, 3. Vasas, 4. Honvéd. A „norvég" visszavágó előtti fordulóban a lilák a Szentmihályi – Noskó, Maurer, Horváth, Juhász Péter – Dunai III, Tóth András (Nagy László) – Fazekas, Bene, Dunai II, Zámbó, a zöldek a Géczi – Novák (Vépi), Páncsics, Bálint, Megyesi – Juhász István, Kű – Szőke, Branikovits, Albert, Rákosi (Mucha), az angyalföldiek a Tamás – Fábián, Lakinger, Vidáts, Ihász – Török, Müller, Kovács Ferenc – Puskás, Várady, Farkas, míg a kispestiek a Bicskei – Kelemen, Dudás, Tajti, Lukács – Pál, Szűcs, Komora (Pintér) – Pusztai, Kocsis Lajos, Csepregi összetételű együttest szerepeltették. A negyvennyolc játékosból csak öt (Maurer, Kovács Ferenc, Dudás, Tajti, Csepregi) nem volt vagy nem lett válogatott!

Az Illovszky-garnitúra e különleges készletnek megfelelően futballozott. Amint Fazekas László átadását Bene tizennégy méterről a léc alá küldte, megnyugodott az addig az igényes közönség csalódott morajától frusztrált együttes, és a következő akcióból megszületett a Népstadion osztályon felüli attrakcióban oly gazdag története legszebb góljainak egyike. Dunai Antal a bal oldalon kiugrott, s amikor a Keleti pályaudvar felőli kaput védő, minálunk „Szőke Szakállnak" nevezett Geir Karlsen kifutott eléje, ballal lövést imitált. E mozdulatra a háló buzgó őre kirepült a P szektorba, de Dunai hagyta tovább gurulni a labdát, majd mosolyogva az üres kapuba passzolt. Nem éppen fogyatékos technikával... Aztán Bene duplázott, majd Szűcs Lajos „szétlőtte" a hálót a tizenhatosról, ám a publikum a végén csak módjával ünnepelt, mert 4-0 után Bene tizenegyesét a lelátóról visszamászó Karlsen kivédte.

A sajtó megbocsátott. „Köszönjük a szép sorozatot!" – hálálkodott a Népsport, miután az őszi Eb-selejtezőkön 6 pont meg 8-0-ás – a veretlenül végigjátszott második fél év összes találkozóján 12-1-es – gólkülönbség került a statisztikába. Zámbó azonban nem volt elégedett: „Sok helyzetet hagytunk ki – mondta –, és nem ártott volna, ha jobban színezzük a játékot."
Tényleg: mi van, ha futballoznak is egy kicsit?