a közös alap illúziójának verbális hordaléka, hogy manapság is halljuk a demokratikus minimumot emlegetni.
Mintha a politikai folyamatokban, ha éppen valami fontosnak tekintődik, akkor érdemes lenne magában a szembenállást képező, fontos kérdésben minimális egyetértésre számítani.
A negyedszázada kialakított, de azóta jócskán kifakult demokráciánkban, ha a politikai szembenállások miatt már kilátástalannak tetszik a helyzet, akkor várható, hogy valamelyik politikai sarokban a demokratikus, vagy néha a nemzeti minimumért fohászkodnak. De hiába! Ez nem több álmodozásnál.
Hallhatunk persze olyan, akár kölcsönösen elhangzó, önérdekű és győzedelmes politikusi nyilatkozatot, miszerint döntő kérdésekben dűlőre jutottak az ellenfelek – bár ilyenkor ki szokott derülni, hogy az alkufolyamatok során a fő ellentéthez képest csak mellékes dolgokban egyeztek ki. De ez is több a semminél. Sőt, legyünk meggyőződve, hogy az efféle kompromisszumok, kiegyezések sokszor még kedvezőek is a társadalom egészére.
A politikai ellentétek, az ideológiai és hatalmi szembenállások azonban végső soron nem a minimumok, hanem a győzni akarás maximuma körül forognak.
Ezért aztán demokratikus minimumról, nemzeti minimumról, európai minimumról stb. lehet révedezni – de ennél többre ne számítsunk.
A minden bizonnyal jó szándékkal fogalmazott politikai minimumok jelentéstartalma a valamikori egypárt, az MSZMP betűszó jelentéstartalmára emlékeztet, hiszen a lényeget tekintve és végső soron az MSZMP se magyar, se szocialista, se munkás, de legfőképpen párt nem volt. Már ha a párt szónak (pars, mint az egészhez képest a rész) van egyáltalán értelme. Márpedig mintha lenne – szembenállásaink örömére. Mire is jutnánk az egymástól eltérő érdekeinket és álmainkat kifejezni szándékozó pártok nélkül?
Minapi hír, miként egy tv-híradás jelenti: „Megbukott a nemzeti minimum". Arról volt szó, hogy a parlament népjóléti bizottságában, úgynevezett civil kezdeményezésre és ellenzéki indítványként, a gyermekéhezés ügyét a nemzeti minimum jelszavával kívánták előremozdítani. Gyermek is van, éhezés is van, gyermekéhezés is van, nem kis mértékben Magyarországon is, ami – bárhol a világon – gyalázat. Ám
az éhező magyarországi gyerekek érdekében a nemzeti minimum kliséjével nem érdemes fellépni.
Egyrészt azért nem, mert a nemzeti jelző a Fidesz-párt által kirekesztően kisajátított politikai jelszó, másrészt meg előre sejthető lehetett, hogy a kormány nemzeti minimum címén sem óhajt majd egy kritikai gyékényen árulni parlamenti ellenzékével. Szilágyi Ákos írja egyik versében: „... köldököt néz / – államköldök! – / amíg ti / benn öldököltök...".
De miről is beszélünk, amikor a nemzeti minimum szavakat használjuk politikai összefüggésben? Mintha feltételezhetnénk, hogy lehetséges az egyetértés kormányunk és ellenzéke között a nemzet fogalmának politikai tartalmában.
A miről is beszélünk? problémája persze igen sokágú. Az 1930-as években később nagy hírűvé lett fiatal nyelvfilozófusok vitatkoztak kivörösödött fejjel azon, hogyan lehet értelmes mondatokat fogalmazni, hogy azok igazolhatóan jelentsenek is valamit. És ez nem könnyű még a hétköznapi egyszerűségek esetében sem. Olvashatni erről hosszan, például Michael Ignatieff: Isaiah Berlin című könyvében; 1998. „A rózsaszín közelebb van a vöröshöz, mint a feketéhez" – mondja az egyik. „De ez nem kézzelfogható tény, s logikailag sem levezethető" – replikázik a másik. Jóval nehezebb aztán a helyzet, ha valaki azt az egyébként értelmes mondatot mondja, hogy „Fáj a fejem". Hogyan lehet ezt igazolni? Alighanem sehogy se. Márpedig a politikai szövegelésekben ezt még a politikai gyanakvás is nehezíti. A politikai panaszok, örömök, bánatok hangoztatása, akár érzi, aki mondja, akár nem, az ellentétes érdekű fél számára csak gyanús üresség: átlátunk a szitán, tudjuk, hogy ellenfelünk orrunknál fogva akar bennünket rossz útra téríteni. Úgy tűnik néha, hogy a szavak (nemzet, liberális, politikailag korrekt, Európa, demokrácia) akadályozzák, hogy megértsük egymást. Nosza, definiáljuk a szavakat, hogy egyenként világos legyen a jelentésük. Csakhogy – mondják erre a nyelvfilozófusok – minél precízebbek a szavak, annál kevesebbet mondanak környező valóságunkról.
Vagyis? Vagyis ne ábrándozzunk a politika és a vele járó konfliktusok minimalizálásáról – mert
a politikai minimum emlegetése, bármilyen jelző van is előtte, valójában a politikától való megszabadulás csalfa vágyát takarja. A viszály, az ellentmondás kiküszöbölését. Mármint a politika lényegéét.
És mit kezdjünk az európai értékek állandó emlegetésével valamiféle európai minimumra utalóan? Jellemző divattá lett egyébként is, szemérmesen, értékeket emlegetni érdekek helyett – kifejtett elvek meg mintha már nem is léteznének. Az európai minimum is, sajna, csak vágyteli üresség, hisz a legkülönbözőbb ellentétekben bunkóként használják, és vetik egymás szemére hiányát az ellenfelek – de a béke barátai is. Csakhogy ez mit sem változtat az alapszembenálláson.
Az Európai Unión belül egyik oldalon a válságokból kivezető utat az unió mélyítésében, a föderális előrelépésben látók állnak, a másik oldalon pedig a tagállami szuverenitást emlegetők, a csak konföderális, nemzetállami keretek közt gondolkodók. Bármily kiábrándító, de ebben a kérdésben, mármint a liberális és föderális Európa kontra nemzetállam-erősítő törekvés között nem lelhető fel minimum. A magyar kormány „Ugocsa non coronat" álláspontja – miközben miniszterelnökünk, ha éppen verbálisan ez jön kapóra, Európa védelmében lép fel európai értékeket emlegetve – szemben áll azokkal a jelentős európai kormányokkal és mozgalmakkal, amelyek túllépnek a nemzetállami elkülönülésen, és intézményekkel biztosított, európai méretű demokráciában gondolkodnak.
Hiába, hogy az uniós keretek az így adódó politikai súly miatt kecsegtetőbb védelmet ígérnének a globális turbulenciák ellen, mint az e szempontból „ugocsányi" Magyarország önvédelmi képessége – az ellentét éles.
* * *
Utolsó moszkvai napunkon látványos, paradox búcsúztatásban volt részünk. A Jugo-Zapad metróállomásnál Pugacsov elvtárs (valóban így hívták!), az ottani pártfőiskola egyik tanszékvezetője és a változtatások híve keresztet rajzolva a levegőbe, széles karmozdulatokkal megáldott bennünket. Úgy éreztük, ez Magyarországnak szól. Nem jött be
– mintha mégse volna rajtunk áldás. De sebaj, a politika, „mint olyan" velünk marad, és jobbulást mástól nem várhatunk.
