Milliókat költünk olyan agytornáztató módszerekre és kognitív képességeket fokozó szerekre, melyektől ennek a bűvös pontszámnak a javulását vagy legalábbis szinten tartását reméljük. De mi van akkor, ha a zsenialitás, a magas intelligencia önmagában teljesen hiábavaló?
Ezt a kérdést először majdnem egy évszázada tették fel az Egyesült Államokban, mivel az I. világháború után az oktatási rendszerben az intelligenciahányadosnak hatalmas jelentőséget tulajdonítottak, sorsokat döntött el a felvételi eljárás során. Lewis Terman pszichológus 1926-ban kiválasztott és vizsgálni kezdett több száz tehetséges gyereket. A krémek krémjét kaliforniai iskolákból szűrte ki. Végül 1500 olyan gyereket talált, akiknek az IQ-ja 140 fölött volt (közülük nyolcvannak 170-nél is magasabb). A csoport „termeszek” néven vált ismertté, és életük alakulását a mai napig vizsgálják.
Ahogy az várható volt, a termeszek közül sokan értek el magas társadalmi státuszt, ami a vagyonosságot és a hírnevet illeti. Ott van például Jess Oppenheimer, az 1950-es évek népszerű sitcomjának, az I Love Lucynek az írója. Mire a sorozat adásba került a CBS-en, a termeszek átlagkeresete már kétszerese volt az átlagos fehérgallérosokénak. Ám a csoport tagjainak egy jelentős része Terman elvárásaival ellentétben „szerényebb” szakmákban kötött ki, mint például rendőr, gépíró vagy tengerész.
Lewis Terman ebből azt a következtetést vonta le, hogy az értelmi szint és az eredményesség messze nincs tökéletes korrelációban. Az is kiderült, hogy az éleselméjűség nem járul hozzá az egyén boldogságához. A termeszek körében a válás, az alkoholizmus és öngyilkosság közel ugyanolyan gyakori volt, mint a nemzeti átlag.
Az intelligencia tehát nem garancia egy jobb életre, ám az a népszerű elképzelés sem áll közelebb a valósághoz, miszerint a zseniális képességek magányra és boldogtalanságra kárhoztatják az embert. Nem lesz minden magas IQ-jú emberből megkínzott zseni. Az az azonban továbbra is rejtély, hogy a magas intelligencia hosszú távon miért nem térül meg.
Csodagyerekből call girl
Az egyik lehetséges válasz, hogy a kivételes intelligencia tudata egyféle béklyót jelent. Az 1990-es években az akkor még élő termeszeket felkérték arra, hogy tekintsék át újból az elmúlt nyolc évtizedüket. A vizsgálatban részt vevő 399 személyből sokan ahelyett, hogy a sikereik fényében sütkéreztek volna, arról számoltak be, hogy valahogy nem sikerült felnőniük a fiatalkori elvárásaikhoz. Ennek terhe, különösen, ha találkozik a külső elvárásokkal is, visszatérő motívum a tehetséges gyerek esetében.
Figyelemreméltóan szomorú eset Sufiah Yusofé. A matematikazseninek tartott csodagyerek 12 évesen iratkozott be az Oxford Egyetemre, de kibukott, mielőtt végzett volna, majd pincérnőként kezdett el dolgozni. Bár volt egy rövid házassága, végül call girl lett belőle.
Egy másik panasz, ami gyakran elhangzik a hallgatói fórumokon, illetve társasági összejöveteleken, hogy az intelligensebb emberek jobban látják a világ hibáit. Míg a nagy többség szemellenzősen csak a saját egzisztenciális szorongásaival törődik, addig az okosabbak az emberiség problémái és az emberi butaság miatt tépelődnek.
Okos ember vállát nyomja a világ minden gondja
Eszerint az aggodalmaskodás az intelligencia jele, de nem úgy, ahogy azt a fotelfilozófusok elképzelték. Alexander Penney, a kanadai MacEwan Egyetem munkatársa hallgatókkal készített különböző tematikájú interjúk során úgy találta, hogy a magasabb intelligenciahányadossal rendelkezők sokkal többet aggodalmaskodnak egész nap.
Érdekes, hogy a legtöbb aggodalom a hétköznapi élet dolgaihoz köthető, ugyanakkor a magasabb IQ-jú diákokkal folytatott beszélgetésekben gyakrabban merülnek fel a világ nagy problémái. „Nem arról van szó, hogy az ő problémáik mélyebbek, de többet aggodalmaskodnak több dolog miatt” – mondja Penney, hozzátéve: „Ha valami negatív dolog történik, ők többet gondolkodnak rajta.” Mélyebben megvizsgálva az eseteket Penney úgy találta, hogy ez az aggodalmaskodás korrelál a verbális intelligenciával, melyet az IQ-tesztekben szójátékokkal mérnek. Penney szerint a magasabb verbális intelligencia együtt jár azzal, hogy az ember képes pontosan szavakba önteni aggodalmait, és többet is tud beszélni róluk. Ez nem feltétlenül hátrány, mégis, elképzelhető, hogy az ékesszólók többet foglalkoznak problémamegoldással, mint mások. Penney szerint az ilyen ember könnyebben is tanul a hibáiból, de ezzel nem ért mindenki egyet.
Van, aki túl okos a gazdagsághoz
A zord igazság az, hogy az okos emberek nem feltétlenül bölcsek is, sőt, könnyen meglehet, hogy az intelligencia egy bizonyos szinten felül ostoba döntéseket eredményez a hétköznapokban.
Keith Stanovich a Torontói Egyetemen az elmúlt tíz évet a racionális gondolkodás vizsgálatával töltötte, és úgy találta, hogy a tisztességes, pártatlan döntéshozatal nagymértékben függ az IQ-tól. Emberi gyarlóságaink egyike, hogy szelektíven olyan információkra vagyunk főként nyitottak, amelyek megerősítik már meglévő álláspontunkat. A racionálisan helyes megközelítés az lenne, ha az ember kidobná feltételezéseit az ablakon, mielőtt érvelni kezd valami mellett vagy ellen, de Stanovich eredményei azt mutatják, hogy minél intelligensebb valaki, erre annál kevésbé hajlandó.
De ez még nem minden: akik jól teljesítettek az átlagos kognitív teszteken, valamivel nagyobb valószínűséggel elfogultak saját hibáikkal szemben, miközben mások gyarlóságaival kapcsolatban rendkívül kritikusak. Arra is nagyobb az esélyük, hogy a „szerencsejátékos téveszmébe” esnek. Ilyen téveszme például az, hogy ha az érmefeldobás eredménye egymás után tízszer fej lesz, akkor tizenegyedszerre már nagyon valószínű az írás, illetve hogy ha a ruletten egyszer bejött a piros, akkor feketére kell tenni a következő körben. Az ilyen spekulációk a véletlen eseményekre próbálnak szabályszerűséget felállítani.
Meglepő, hogy bár a magas intelligencia tendenciózusan együtt jár a racionális világképpel, sok Mensa-tag hisz a paranormális jelenségekben. Egy 2007-ben publikált tanulmányból az is kiderült, hogy a 140 fölötti IQ hajlamosabbá tesz a túlköltekezésre és az anyagi problémákra. A tanulmány az amerikai baby boomerek generációjának évtizedes követéses vizsgálatán alapszik. Eszerint minden egyes IQ pontszám 234-616 dolláros éves jövedelememelkedést jelent, azonban a jobb fizetés megszerzésének képessége nem egyenesen arányos a racionális pénzügyi döntések meghozatalával. Sok átlag fölötti intelligenciával rendelkező és jól kereső személynek nehezére esik beosztani a pénzét, fizetni a számlákat vagy megtakarításokat létrehozni.
|
| A zseni magánya – Alan Turingot, az Enigma kód feltörőjét korunk egyik legnagyobb elméjeként tartják számon |
Stanovich úgy látja, hogy ezek a torzítások minden társadalmi rétegben megtalálhatóak. Átlagos és magas intelligenciájú emberek is rengeteg irracionális dolgot művelnek. „Az emberek, akik nyomják a védőoltás-ellenes mémet a szülőknek, és téves információkat terjesztenek weboldalakon, általában átlag fölötti intelligenciával rendelkeznek és magasan iskolázottak” – mondja Stanovich, aki szerint egyértelműen látszik, hogy az okos embereket is veszélyezteti az ostobaság és a félreértelmezés.
Ideje leporolni a jó öreg bölcsességet
Tehát ha az intelligencia nem jár kézen fogva a racionalitással és nem eredményez jobb életet, akkor mi? Igor Grossmann a kanadai Waterloo Egyetemen úgy hiszi, hogy ez a dolog a bölcsesség. Megközelítése jóval tudományosabb, mint azt elsőre gondolnánk. Grossman szerint a bölcsesség fogalma szinte éteri minőségű, de ha a világi meghatározását nézzük, akkor egyszerűen olyan képességet jelöl, mely helyes és elfogulatlan döntések meghozatalához szükséges.
Az egyik kísérletben Grossmann önkénteseket ismertetett meg különböző társadalmi problémákkal, illetve azok különböző megoldási lehetőségeivel. Az önkéntesek beszélgetését pszichológusokból álló csoport elemezte az érvelések gyengeségeire és elfogultságaira fókuszálva. Azt figyelték, hogy a vélemények megfogalmazásához mennyire voltak képesek az önkéntesek mások érvelése előtt megnyílni és szellemi alázatot tanúsítani olyan fontos részletekkel kapcsolatban, melyek nem illeszkedtek az ő elméletükbe. A legmagasabb pontszámokat elérőkről kiderült, hogy általánosságban is elégedettebbek az életükkel, a párkapcsolatukkal, és kevésbé hajlamosak a szorongásra és a töprengésre – ezek olyan tulajdonságok, melyek, úgy tűnik, hiányoznak a klasszikusan okos emberekből.
Utólag az is kiderült, hogy a bölcsebben érvelők hosszabb életre is számíthatnak, a vizsgálat óta eltelt években ugyanis a legbölcsebbek közül haltak meg a legkevesebben. A legfontosabb eredmény Grossmannak azon megállapítása, hogy a magas IQ nem áll összefüggésben a bölcsességgel, hisz az, hogy valaki képes rendkívül gyorsan és határozottan érvelni, nem jelenti azt, hogy állításaik helyénvalóak, vagy hogy ne lennének nagyon elfogultak.
A jövőben elképzelhető, hogy a munkaadók már a bölcsességre helyezik majd a hangsúlyt az IQ helyett. A Google már be is jelentette, hogy a jelölteket a jövőben olyan képességekre tesztelik, mint például a szellemi alázat, és kevésbé lesz fontos számukra a puszta intelligencia.
Szerencsére az, hogy valaki mennyire bölcs, nincs kőbe vésve, nem úgy, mint az intelligenciahányados. „Én annak a híve vagyok, hogy a bölcsesség tanulható” – mondja Grossmann, aki rámutat arra is, hogy gyakran könnyebb elhagyni a saját előítéleteinket, ha másokra, és nem csak magunkra figyelünk. A kutató szerint működő módszer, ha az ember megtanul érzelmi távolságot tartani a tárgyalt problémától, vagyis nem azonosítja magát vele. Ez a gyakorlatban úgy néz ki, hogy a beszélgetés során többször hangzik el az Ő vagy az AZ, mint az ÉN.
Ebben a legnagyobb kihívás az, hogy az embereknek el kell ismerniük a saját gyengeségeiket. Ha valaki egész életében ült a babérjain a magas intelligenciája tudatában, annak esetleg nehéz lehet elfogadnia, hogy eddig milyen vakon ítélkezett. Pedig, ahogy már Szókratész is megmondta: „a bölcsesség legfőképp abban van, hogy tudom, hogy nem tudok.”
