„A vendége dohányzik?”
„Nem tudom. Nem hiszem. Mert én biztos nem... De olyan jól mutat itt ez a szivar. Nehogy polírpaszta maradjon az ezüst pudingoskanálon! És a kandallóban szépen ropogjon az a tűz! Legyen ez a lehető legkomolyabb reggeli a hegyen.”
A versengő hajlamú ember könnyen kap szívinfarktust,
és Radák ilyen. Eltervezte sokszor, hogy majd a negyvenedik születésnapján befekszik valamelyik erdei magánkórházba. Mondjuk, egy olyan villába, amilyen ez. Most, hogy karácsonyra valóra vált az álma, úgy érezte, csakis őrá vár ez a zöld veranda az erdőben, a libegő úszó székei alatt, a határtalan hómező közepén. A Sándor-palota mellett ez a második, vadonatúj és titkos rezidenciája.
A „téli palota!” Amelybe bezárva Radák nosztalgiával gondolt kölyökkora játszóhelyeire, a völgyekkel szabdalt hegyekre, azokra a gazdátlan betonplatókra, ahol kiskölyökként focizott, de amelyek késő ősz óta autóval megközelíthetetlenek; a madáretetőkre, melyeket özönvíz előtti mérföldkövekre kötöztek. Egy zacskó maggal kisfiúként járta végig őket, ártatlan idő! Nosztalgiával gondolt az emberek közelségére is. Némelyik egyenesen hiányzott neki, pedig a vendég nála nem volt ritka esemény.
Kiszimatolt a verőfényes verandára, jégvirágtól csillogott az összes, fényes üvegtábla. Gyorsan odasúgta még a házvezetőnőjének: „Aki jön, lássa, hogy itt randevú készül.”
„De mi úgy teszünk, mintha valóságos konf...”
„Konferencia!”
Mikor kimondta, észrevette, hogy az ajtó előtt, sálba, fejkendőbe burkolózva, Alma áll. Ha ő lenne Anna Karenina, le is fátyolozta volna magát. A házvezetőnő próbálta megelőzni, de képtelenség volt.
„Alma, drága... Isten hozott nálam.”
„Szia, Zoli.”
„Ó, személyesen te fogadsz? Micsoda megtiszteltetés.”
Két puszi, de hosszú csók, az most sem, regisztrálta csipetnyi csalódottsággal Radák.
„Könnyen szabadultál?”
„Azt mondtam, futni megyek.”
„Bundában?”
„Iván nem nézett utánam, éppen e-mailt ír.”
„És, gondolkoztál...?”
„Nem. Nem gondolom, hogy választani kell majd köztetek. Hogy ez valami keserves kényszer lenne.”
Nem tette hozzá, hogy a vihar fölszabadító erejét sem érzi egyelőre. Csak kíváncsi.
„Igazán? Csak nekem sorsfordító pillanat?... Na mindegy – adta a rezignáltat Radák. – Hallottad? Nyilván hallottad, hogy Tárkány öngyilkos lett.”
„Ühüm.”
„Beárnyékolja ezt a ragyogó reggelt a megdöbbentő hír, hogy Tárkány Béla budapesti főpolgármester nincs többé.”
„Tudom. Főbe lőtte magát. Érdekel, hogy mit beszélnek a városban, Zoltán? Mondjam?”
„Csakis az igazat, drágám.”
„Mindenki azt találgatja, vajon Tárkány jelzésnek szánta-e, lázadásnak a miniszterelnöke ellen...”
„Én úgy tudom, hogy elkeseredésében tette a Budapestet földúló polgárháború miatt. Búcsúcédula is maradt utána: Ha nem tudom megóvni szeretett városomat és szeretteimet a városomban... Megható, nem?”
„Ha ő mondja, szerintem nem annyira – fintorgott Alma. – Ezt a hamis hangot sosem értettem... Hogyan is választhatták meg ezzel a nevetséges frizurával?”
„Mesélik, Tárkány egyik este álruhában ment mulatni.
Az álruha, az nála napszemüveget jelent, és azt, hogy felfüggeszti a prémgallér viselését...
Szeretett volna kimozdulni a romkocsmanegyedbe. És akkor fölismerte és inzultálta két fickó a Gozsduban. Éppen a formázott haja alapján, mit ad isten.”
„Természetesen nemzeti táltosok.” „Dehogyis, két átlagos hivatalnokféle... Kiderült, hogy nem is szeretik annyira sem, mint városvezetőt, sem mint embert. Kapott két tockost, egy közepes maflást, nem nagy dolog. Felesége szerint őt mégis megviselte, hetekig nyomasztotta, szinte leteperte az eset.”
„Igen, én is hallottam.”
„Nem volt ugyan ellenségem, de nem is vagyok biztos benne, hogy ma reggel igazi szövetségest gyászolok... A kocsmabeli eset óta mindenhol ellenséget szimatolt. De ha őszinték vagyunk, hm... akadt is neki egypár. Tárkány – az igazat megvallva –
mégiscsak pojáca volt. Az, aki kezét tördeli, úgy sajnálkozik, időt húz, mindig alibicselekvéseket végez... És korántsem akkora formátum, hogy a választott kormánya ellen lázadjon. Erre egyébként nem is lett volna semmi oka. Alattunk a fővárosnak jól megy a sora.”
„És mi lesz most? Fogtok ti boldogulni, Zoltán?”
Radák kihúzta magát, mintha hivatalos fórumon beszélne.
„Szerintem igen. Nézd, a pofon olykor erősít. Ez a krízishelyzet, ami a diszkómerénylet meg a nukleáris központbeli tűz nyomán kialakult, mozgósítja minden válságkezelő képességünket.”
„Nekem elárulod, hogy van-e Budán atomerőmű, vagy sincs?”
„News Made in Mad... Hölgyem, te csak legyints, ezt neked senki sem erősíti meg.”
„De nem is cáfolja.”
„Ősszel az első hóval jöttek az első pokolgépek is... Készenlétben fogadtuk őket. Az alarmreakciók után, amely reakciók, mint jól tudjuk, éppen intenzitásuk, a küzdelem hevessége miatt nem tarthatóak fönt sokáig, az életmódszerű ellenállás ideje következett el kormányunk életében. Mint a saját esendő testünk, alkalmazkodtam, alkalmazkodtunk a beállt helyzethez. És bár ez a mostani helyzet elég tartósnak látszik, engem nem fenyeget a kimerülés.”
„Hiszen, amúgy is életed sava-borsa a stressz.”
Radák a kandalló lángjába nézett.
„Végül is... A keresztény-nemzeti blöff után másként jelöltük ki ellenfeleinket, mint a korábbi jobboldal... Tehát nem Európa az ellenfél, hanem az autoriter hajlamú vezetők...”
„Legalábbis, ha nem a mieink...”, vetette közbe Alma tiszteletlenül; Radák elnevette magát, megengedően mosolygott.
„...Nem a baloldal,mert azok igazából csak mi vagyunk; nem a mérsékelt jobboldal, mert az a társunk; hanem az undorító szélsőségek. Ellenük hajtóvadászatot indítunk...”
„Helyes.”
„Láttad már a verandát?”
„Tudod, hogy nem először vagyok itt.”
„De ez múltkor még nem volt kész. Na gyere.”
Kiléptek a havas teraszra. Alma úgy érezte magát, mint egy hivatalos helyszíni bejáráson.
„Micsoda fafaragványok, mi?! Nézd, ez a négy öntöttvas oszlop tartja a tetőt. Csak hozzájuk ne érj, mert odafagysz.”
Alma rácsodálkozott, hogy a fagy úgy vonja be a kilincset, mint ha bolyhok, vékony szőrszálak tenyésznének rajta.
„Nagyon lakályos terasz. Jó lehet neked – mosolygott Alma. – Hm?”
„Még nem tudom, milyen. Most lett kész. Legyen időm megszokni... Eddig össz-vissz kétszer aludtam itt.”
„Mondd, szerinted minek van jövője ebben az országban?”
„Nekünk. Azelőtt volt egyfelől az erőskezű állam, a centrális erőtér meg a nemzeti karakter... Másfelől a ballib megmondóemberek hisztije és laza, impotens pöcsölése...
Ezek közt nem választani kell, hanem átlépni harcukat. Elődeink ott követték el a hibát, hogy elfelejtettek beágyazódni az európai térbe. Lázadásuk előbb gazdasági, majd politikai csődbe vitte őket. És egyszer csak, naná, megzendült az ég.
Szövetségeseink, a nyugati demokráciák halódnak, a keleti autokráciák pedig gyanúsak... A cél mégiscsak az önszabályzó gazdaság.”
Alma fészkelődni kezdett a székén.
„Bocs.”
„Mi az, menned kell, Alma?”
„Elnézésed kérem, miniszterelnök úr. Családi telefon.”
Belecsörömpöl idilljükbe egy családi hívás.
