A Várkert Bazárban nyílt első világháborús kiállítás előtt álló óriási katonaszobrok egyszerre keltenek érdeklődést, és idézik fel a hősi emlékművek patetikus modorát. Ezekből a mai határokon belül és túl több mint ezer áll ma is, és nem árt tudni, hogy a magyar köztereken máig ez maradt az érvényes szimbolikus nyelv. Látszik, az új Trianon-emlékművek honnan meríthettek.
Az első világháború első magyar hősi emléke már a kirobbanás évében, 1914-ben elkészült Pilismaróton, ahol az 1526-ban a török elől menekülő Dobozy Mihály szobrát alakították át a falu első hallottainak emlékére. Ahogy szaporodtak a halottak, 1915-ben először csak a Hősök Emlékét Megörökítő Országos Bizottság jött létre, amely jóváhagyta az emlékműterveket, 1917-től aztán – amikor már a közvélemény is régen a vérontás ellen fordult – belügyminiszteri rendelet tette kötelezővé a településeknek a meghaltak emlékének megörökítését.
A felhasználható formákat lényegében kötelezően írták elő, egyénieskedésnek nem sok helye maradt, a közös szimbólumkészlet egyszerre merített a kor síremlékszobrászatából, a millenniumi ünnepségek vizuális készletéből és a patetikus ’48-as emlékművekből.
A világháborús emlékművek alkotói ide nyúltak vissza, ha katonasémákat akartak: a rohamozó, az elbukó, a zászlótartó, ami aztán modern kellékekkel, kézigránáttal, rohamsisakkal egészül ki.
