galéria megtekintése

Tulajdonképpen remekül játszol!

1 komment

Csepelyi Adrienn

Michel Legrand a fél világot megríkatta már melódiáival, ő azonban nem tud sírni  a saját dalain. Sőt: szívfájdalom nélkül dobja őket a kukába.


Azt mondja, sírós zenét írok? – kérdezi nevetve a nyolcvannégy esztendős komponista, Michel Legrand. A szálloda különtermében, zárt ajtók mögött beszélgetünk, és ez nem tűnik túlzott elővigyázatosságnak: a hallban egész nap rajongók várnak a mesterre. Valahogy kinyomozták, hogy itt lakik.

„Érdekes, én sosem bőgök a saját zenémen” – mosolyog. – Másokéin? „Előfordul. Prokofjev, Ravel, Fau­ré vagy Stravinsky engem is meg tud ríkatni.” Elgondolkozva folytatja: „Tudja, a zenében mint olyanban természeténél fogva van valami szomorú. Hiszen meghalunk. Mindannyian. Ismerjük a történet végét, és ettől nem vagyunk boldogok.”

Saját bevallása szerint erőszakkal vette rá magát, hogy vidám muzsikát írjon, ha kell. Kétszázötvennél is több filmzenét szerzett, de azt mondja: mivel a zenét majdhogynem lehetetlen szavakkal leírni, sosem tudott szóban egyeztetni a rendezőkkel. Magyarázatok helyett odaült a zongorához. „Aztán meghangszereltem a szerzeményt, és szurkoltam, hogy tessen a producereknek. Muszáj volt szeretniük.

 

Nem volt más választásuk” – mókázik. Na jó, ez persze nem igaz. „Egy halom filmzeném végezte a szemétben, mert nem tetszett a producereknek. Amerikában úgy megy ez, hogy megfizetnek a zeneszerzésért, cserébe övék a kész anyag. Ám ha nem szeretik, visszadobják nekem, és felkérnek valaki mást. Én viszont képtelen lennék az egyik film zenéjét egy másikhoz felhasználni, úgyhogy eltüntetem, mintha nem is létezett volna.”

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

A műveivel kegyetlen – nem úgy a művészekkel. „Ha hallok egy jó énekhangot, felhívom az illetőt, és elmondom neki, hogy nagyszerű művésznek tartom. Ha olvasok egy jó könyvet, telefonálok a szerzőnek, hogy megdicsérjem. Szerintem ezek lényeges dolgok: ha valami tetszik, nagyon fontos, hogy az alkotó tudtára adjam. Ha valami nem tetszik, nem hallgatom, és nem beszélek róla.” Dolgozott a világ legjobb énekesnőivel Barbra Streisandtól Natalie Dessayig, legendás dzsesszzenészekkel Miles Davistől John Coltrane-ig.

A legkivételesebb művész, akivel valaha is dolgozhattam, Ray Charles volt – mondja. – Micsoda zenész, mekkora egyéniség! A legjobbak legjobbika volt.

A párizsi konzervatóriumban a mestere a legendás Nadia Bou­langer volt, aki nehezen bocsátotta meg, hogy Legrand a komolyzene helyett elmerült a dzsesszben. „Nem volt valami lelkes, de kénytelen volt elfogadni, hiszen az is hozzám tartozott – idézi fel a zeneszerző. – Sok évvel később eljött egy koncertemre. A koncert utáni vacsorán azt mondta: nos, még mindig nem rajongok a dzsesszért, de meg kell hagyni, tulajdonképpen remekül játszol.”

NOL Piactér
Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.