Michel Legrand a fél világot megríkatta már melódiáival, ő azonban nem tud sírni a saját dalain. Sőt: szívfájdalom nélkül dobja őket a kukába.
Azt mondja, sírós zenét írok? – kérdezi nevetve a nyolcvannégy esztendős komponista, Michel Legrand. A szálloda különtermében, zárt ajtók mögött beszélgetünk, és ez nem tűnik túlzott elővigyázatosságnak: a hallban egész nap rajongók várnak a mesterre. Valahogy kinyomozták, hogy itt lakik.
„Érdekes, én sosem bőgök a saját zenémen” – mosolyog. – Másokéin? „Előfordul. Prokofjev, Ravel, Fauré vagy Stravinsky engem is meg tud ríkatni.” Elgondolkozva folytatja: „Tudja, a zenében mint olyanban természeténél fogva van valami szomorú. Hiszen meghalunk. Mindannyian. Ismerjük a történet végét, és ettől nem vagyunk boldogok.”
Saját bevallása szerint erőszakkal vette rá magát, hogy vidám muzsikát írjon, ha kell. Kétszázötvennél is több filmzenét szerzett, de azt mondja: mivel a zenét majdhogynem lehetetlen szavakkal leírni, sosem tudott szóban egyeztetni a rendezőkkel. Magyarázatok helyett odaült a zongorához. „Aztán meghangszereltem a szerzeményt, és szurkoltam, hogy tessen a producereknek. Muszáj volt szeretniük.
