galéria megtekintése

Színes tévé Óbudáról

3 komment


Bárkay Tamás

Jelzet nélkül is nyilvánvaló, hogy az e hétre mentett kép sehol máshol nem készülhetett, csak Magyarországon: egy dolgozik, kettő nézi. Az előbb még hárman nézték, de a harmadik megunta, mint látszik, a képmező szélére húzódott, hogy csatlakozzon két másik emberhez, akik egy megint másik embert figyelnek meg, amint dolgozik. A harmincéves felvételen ábrázoltak közül a munkaszervezési alapelgondoláson kívül természetesen semmi sem igaz már. Nincs már olyan, hogy képcsöves tévé, nincs nálunk már tévégyártás sem, és a jobb oldalra pozicionált, csak részben látható kolléga sincs már köztünk: Liverpoolban galvanizál két műszakban, másfél éve van a nyugdíjig.

Kiváló kollégánk, Boros Jenő az óbudai Goldberger gyár egyik tágas üzemcsarnokában, az egykori Sprint áruház fölötti szinten kapta el a múló pillanatot, ahol egy német–magyar megállapodásból kifolyólag új, korszerű televíziókészülékek gyártásába kezdett a mindig meglepően innovatív Skála Coop és az amerikai ITT konszern bochumi székhelyű ­leányvállalata. A projektet a jelek szerint igen komolyan vették a felek, a szerződés aláírásakor az egykori magyar kormány elnökhelyettese, Marjai József és Lothar Späth, Baden-Württemberg közelmúltban elhunyt egykori miniszterelnöke is jelen volt.

Akcióban a Skála Kópé
Boros Jenő / Népszabadság/archív

 

A közemlékezetből kiesett közös céget Seltronicnak hívták, és az volt az ambíciója, hogy 1987-re 40 ezer, a termelés teljes felfuttatásakor 100 ezer készüléket gyárt majd, tízféle kivitelben, jórészt kivitelre. Mint a képet körítő cikkből ugyancsak kiderül, a legkisebb, tehát 37 centiméteres képátmérőjű tévét 23 900 forintért, az 51 centiméterest 26 900-ért, az 56 centiset 30 900-ért, a 67 centiméterest pedig 40 ezerért szándékoztak kiskereskedelmi forgalomba adni.

Érdekes, hogy a fotón is megfigyelhető, klinkertégla méretű és tömegű távirányítóért külön kellett fizetni, ráadásul elég sokat, például hatezer forintot. Egykori munkatársunk „meglepően alacsonynak" nevezi tudósításában az árakat, amihez csak annyit fűznénk hozzá, hogy a korabeli havi átlagkereset nagyjából a mondott távirányító árával volt egálban. Halványuló emlékeim szerint a színes televízió még a 80-as évek közepén is státuszszimbólum volt a blokkban. Hát még korábban! Magam nagyjából 1976-ban, azaz tizenegy évesen láttam először élőben ilyet; hogy az eset mennyire meghatározó volt, mi sem bizonyítja inkább, mint hogy máig emlékszem, a készülék egy Videoton-féle Color Star volt, és még inkább mi sem, hogy máig se feledem, mi ment benne éppen: a Háry János bábszínházi verziójának felvétele. Az élménytől fellelkesedve egy időre beszínesítettem az otthoni fekete-fehér Oriont,­ egy ív áttetsző, barna celofánnal, amely szépiaszínűre hozta ki az adást. Nem volt az igazi, hamarosan el is söpörte a népharag.

Átlagosan kondicionált családom 1983-ban jutott el az életminőségnek annak a bizonyos fokára, hogy körülnézhetett a nem kimondottan tágas piacon. Zavaros kereskedelmi ügyleteivel hírnevet szerző alsó szomszédunk egy ismeretlen forrásból származó szovjet gyártmányú Rubin készüléket ajánlott kegyeinkbe, meg is gusztáltuk, de miután kiderült, hogy egy egész komoly csapat kozák kellene ahhoz, hogy felrángassa a másodikra, nem pedig ő és mi, ezt az opciót ejtettük. Kitartó keresgélés után végül az Orion Viking nevű modelljére esett választásunk, és jól döntöttünk, sokáig szolgált hűen,­ igaz, a távirányító nem fért bele a 24 ezer forintos vételárba. A csatornák hangolását egy gyufaszál léptékű plasztikpöcökkel kellett megoldani, amely, mint minden háztartásban, két nap múlva eltűnt. Egy kis csavarhúzóval pótoltuk ki a hiányt, de hamarosan az is.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.