 |
Negyvenévesen távozott a zseniális szaxofonos
AFP |
Pedig a szó felekezeti értelmében nem is volt vallásos. Mindkét nagyapja metodista tiszteletes volt, tanulmányozta a Bibliát, a Koránt, foglalkoztatta a kabbala, a buddhizmus, az asztrológia és az indiai miszticizmus, görög filozófusokat olvasott, kipróbálta a vegetarianizmust és a jógát. A negyvenes évek végétől erősen ivott, heroinista lett, ám a hatvanas évek elején mindent megváltoztatott egy „isteni kinyilatkoztatás”. Úgy vélte, az Úr szólt hozzá – bár az is tény, hogy ekkoriban találkozott későbbi második feleségével, Alice McLeod zongoristával, aki gyermekekkel ajándékozta meg, illetve a spiritualizmusban és a zenében is társa lett. Ekkor született a Love Supreme (Legmagasabb szintű szeretet) című, a Teremtőnek szentelt lemeze.
Coltrane a hatvanas évek elején főleg a hosszú improvizációkra épülő, az addigi struktúrákat, akkordvezetést, ritmikát és hangzást felrúgó free dzsessz révén volt ismert – és hírhedt. A kritikusok utálták, saját zenésztársai sem mindig értették, zongoristája, a remek McCoy Tyner otthagyta, mert mint mondta, „már csak zörejt hallott”. Előfordult, hogy a közönség pfujolni kezdett, amint némelyik szám akár egy óráig is tartott, tizenöt perces improvizációkkal. Türelmetlenségében a többiek szólói alatt kiment a vécébe, és saját magának fújta, fújta, csak fújta.
A New York-i Lincoln Centerben meghirdetett szaxofonest fele közönsége műsor közben hazament, akárcsak a meghívott muzsikusok egy része, mert nem bírták elviselni, ami a színpadon történt. Még a nagy újító Miles Davis is elfordult tőle.
Erre tessék, a Love Supreme nem egészen tíz év alatt félmillió példányban kelt el – egyedül Japánban! A szaxofonos Joshua Redman szerint ez minden idők legtisztább dzsesszlemeze: azzá teszi a végletekig letisztult szándék, „ahogyan érzed, amint John Coltrane kiteríti eléd a lelkét”.
|
Szaxofon a Selmer üzemben Párizs mellett. Coltrane is ilyen hangszert használt
Jacky Naegelen / Reuters |
A későbbi szent arról álmodott, hogy zenéje – egyben hite – révén jobbá tudja tenni az emberek életét. Nemcsak a szó spirituális, hanem fizikai értelmében is: aki betegen hallja, gyógyuljon meg, aki szegényen, annak sorsa forduljon jobbra, ha aszály sújtja a vidéket, essen az eső. Lázasan kereste, mi vihetné közelebb a céljához. Kipróbálta az indiai ragákat, az afrikai népzenét, megreformálta az akkordváltásokat.
A „túl modern” Coltrane nevéhez fűződik az egyik legslágeresebb örökzöld, a My Favorite Things, és készített egy olyan lemezt Duke Ellingtonnal, hogy az ember nem tudja, mitől hatódjon meg jobban: az „öreg” Ellington kortalan korszerűségétől vagy az alázattól, amellyel a fiatal „Trane” nyúlt a zenei gyökerekhez. Megszámlálhatatlan albumon játszott – pláne, hogy hagyatékának őrzője, szintén szaxofonos fia, Ravi még mindig tartogat kiadatlan felvételeket. Az anyag jelentős részének semmi köze a korlátok nélküli kísérletezéshez, s fél évszázad alatt kiderült, hogy Coltrane megkerülhetetlen: mindenki találkozik vele, aki szaxofonhoz nyúl.
Negyvenéves volt, amikor 1967-ben elvitte a májrák. Az afrikai ortodox egyháznak ötezer híve van, de Szent John William Coltrane-t nem csak ők hallgatják áhítattal, hanem mindenki, aki valós vagy jelképes szárazság idején záporra vágyik. A San Franciscó-i templomban péntek délutánonként a szellemét megidéző koncerteket tartanak, ha arra járnak, érdemes benézni.
