– Ön ma is megbecsült, ünnepelt sportoló. Ehhez képest a nyári vízilabda-Eb-n szemétszedés közben kaptam el. Ugye, ez nem szerepel a Hajós Alfréd uszoda létesítményvezetőjének munkaköri leírásában?
– Természetesen nem, de sportolóként megtanultam: ahhoz, hogy a nagy kép összeálljon, sok-sok apró részletnek kell a helyén lennie. Ha az Eb sikeréhez az kell, hogy lehajoljak egy csikkért vagy üdítősflakonért, megteszem. Ezt láttam a szüleimtől, ezt adom tovább a gyermekeimnek is.
– Igazán alázatos hozzáállás. Előfordult valaha, hogy elszállt magától?
– Volt rá példa. Meg is kaptam érte életem legnagyobb pofonját.
– Az atlantai kudarcot?
– Pontosan. Az az ötödik hely sokkal nagyobb fájdalmat okozott, mint amekkora örömet szerzett a másik két olimpiai bajnoki győzelmem. Furcsa dolog ez: a boldog percek hamar elröppennek, a fájdalom viszont egy életen át kísért.
– Hogyan? Megy az utcán, meglát egy feliratot és összeszorul a gyomra?
– Éppen így. A zöld színről például a mai napig Atlanta ugrik be: ilyen volt a melegítőnk alapszíne és az esemény logójának háttere is. Inkább nem árulom el, milyen szavak jutnak eszembe, valahányszor felbontok egy piros dobozos kólát. A gyártó volt a játékok főszponzora...
– Ha most az elismerés kapcsán arra kérnék, állítson össze egy harminc másodperces kisfilmet pályafutása mérföldköveiről, miket választana?
– Életem második versenyét, egy tatai negyedosztályú viadalt mindenképpen: azon nyertem először. Aztán az Universiadét Fukuokában, ahol aranyérmes lettem, és persze Atlantát, Sydney-t, Athént. Az egyéni vb címem helyett inkább a havannai csapat-világbajnokságot választanám 1992-ből.
– Mit keres a nagy csalódás a sikerek közt?
– Ha Atlantában nem ötödik, hanem harmadik vagy negyedik vagyok, akkor biztosan nem lesz belőlem kétszeres olimpiai bajnok, mert elbízom magam.
– De bajnok lett, ráadásul mindkétszer szülés után győzött. Könnyebb vagy nehezebb anyaként az élsport?
– Nekem az volt a szerencsém, hogy a gyerekeimet mindenek fölé helyeztem, így sosem éreztem, hogy akadályoznak valamiben. Ha a vívás lett volna a legfontosabb, biztosan sokkal nehezebben bírom.
– Kövér, gátlásos kislányként kezdett vívni. Volt önben megfelelési kényszer?
– Kezdetben mindig utolsó voltam a csoportunkban a listán, mégsem akartam magamon kívül soha senkinek bizonyítani. Eleinte nagyon imponált, hogy ha elárultam, vívok, sokan megdöbbentek: de hát azt csak a fiúk szoktak! Szerettem férfiak ellen vívni, sokat tanultam tőlük, egyenrangú félként kezeltek. Jó, néha csokival vagy sörrel kellett rávennem őket, hogy jöjjenek velem edzeni...
– Öntörvényű?
– Sosem érdekelt, ki mit gondol vagy mond rólam. Sőt elvárom a kritikát. Nekem segít, ha odajön egy barátom, és azt mondja: Titi, le vagy pukkanva. Másnap normálisan felöltözöm, és elmegyek fodrászhoz. A gond inkább az, hogy én is ugyanilyen nyíltan megmondom a véleményemet, és ezzel néha akaratlanul megbántok másokat. Igaz, ilyenkor alig várom, hogy bocsánatot kérhessek.
– Egerszegi Krisztina után ön a legfiatalabb „halhatatlan”. Aggasztja-e néha az idő múlása?
– Ritkán. De nemrégiben például elvittem a keresztlányomat Tankcsapda-koncertre. Azt mondta, szeretné érezni, milyen egy igazi rockbuli. Na, akkor nyomás előre, mondtam neki. Igaz, én nem pogóztam, de azért tomboltam rendesen, eszembe is jutott, miként magyarázom majd meg a gyerekeimnek, mit keres az anyjuk negyvenöt évesen az első sorban.
