„A főváros az ország szíve” – írja Medgyaszay István az általa álmodott Nemzeti Panteon helykijelölésének indokaként. „A Dunán hajózó idegenek és vidékiek és mi is a város tágasabb tereiről és utairól büszkén tekintünk fel a Szent Gellért hegyére, érezzük, hogy már helyzeténél fogva is uralják a város legszebb részei (…) Amit pedig az ország szíve ural, azt az egész ország urának vallja”.
Egy ritkán emlegetett radikális hazafi, Dajka András 1927-ben A Gellérthegy és a magyar örökélet című könyvecskéjében pedig Eötvös Józsefet idézve írja, hogy „a Gondviselés minden nemzetnek adott egy lelki bázist, amely nemzeti öntudatának, nagyságának biztos alapja, ha mást nem, egy »elomló romot«, egy »ó fal«-at”. Nekünk, magyaroknak nemcsak „szentelt fájdalmunkat”, hanem „a földtekének egyik legszebb fekvésű fővárosa fölé odahelyezett ciklopsi kősziklákból egy csodás hegyormot, amely 1000 év múltán talán drágább kincse lehet a magyarnak minden más nemzet kincsénél”. A Gellért-hegynek ez a szimbolikus kulcsszerepe a reformkor gondolkodásában jelent meg.
Előtte kétes hírű boszorkányhegy volt a Gellért-hegy vagy Kelen-hegy, s a forradalom előtt csak egy 1813-ban épült csillagvizsgáló állt a tetején. Húsvét hétfőn szokás szerint a pest-budaiak népünnepélyt tartottak a lankásabb részein. Valamiféle kegyeleti alapon álló identitáserősítő objektumnak az odatelepítése a XIX. század első felében merült fel. Széchenyi István 1843-ban hosszabb tanulmányban foglalkozott az úgynevezett Üdvleldével, amely a nemzet nagyjainak temetkezési helye lett volna. Elhelyezéséről a következőket írja: „…tán még is lehetne alkalmasb helyzetet feltalálni, például a’ Sz. Gellért hegyét, melly egy martir után nyeré nevét, és ekkép nem egy politikai vagy közvéleményi martír felfogadására volna ez okbul is alkalmasb…”
A történelem azonban egy időre eltörölte a panteonterveket, s a levert 1848–49-es szabadságharc után az osztrákok 1851 és 1854 között erődítményt építtettek a tetejére, a Citadellát, hogy „a rebellis Pestet ágyútűz alatt tarthassák”. A Citadella igazi hadászati jelentőségén túl a megfélemlítést is szolgálta. A kiegyezés, vagyis 1867 után azonban eredeti hadászati célja megszűnt, s ez újra lehetőséget adott a tervezgetésre. Természetesen újra előbukkant a panteon gondolata: 1871-ben, a Vasárnapi Újságban éppen Széchenyi fiáról, Széchenyi Ödönről írják, hogy „hazánk fennállásának ezredéves ünnepére (…) a Gellérthegy-oldal szabályozására és lejt-méretezésére, kéjlakok és villákkal benépesítésére, a tetőn pedig egy méltóságos pantheon- vagy walhalla-szerű épület, s talán nemzeti katona iskola felállítására komolyan készítteti már a terveket.”
|
| Berczik Gyula pályadíjnyertes ötlete |
Ugyanebben az évben a Magyar Mérnök- és Építész Egylet országos tervpályázatot hirdetett egy gellérthegyi panteonra. Berczik Gyula, a kereskedelmi minisztérium főmérnöke nyerte meg, a második helyen pedig Feszl Frigyes végzett. Berczik bizánciasnak mondott épülete a Citadella alapjait használta volna fel, s egy monumentális, 120 méteres csúcsmagasságot elérő kupola fedte volna (tehát az épület magasabb lett volna, mint a Szent István-bazilika). Belül a tervezett építmény „egy kupolás középrészt tartalmaz, melyet ismét kisebb kápolnák öveznek. Ezekben valamint a falak mentén helyeztetnének el az emlékszobrok és feliratos táblák” – írta 1891-ben a Vasárnapi Újság.
Ma divatos kifejezést használva, némi iróniával azt mondhatnánk: a Gellért-hegy egyre inkább a nemzet szívcsakrájává kezdett válni az erről eszmélkedők egy részének gondolkodásában. Ennek ellenére más célokra is kinézték a hegyormot: Kolbenheyer Gyula és Straub Sándor 1892-ben A millenniumi kiállítás kérdéséhez című dolgozatában ide javasolta az ezredéves kiállítás pavilonjait, a hegytetőn egy igazi, romantikus tündérvárral. Egy ismeretlenül maradt tervező (talán Thaly Kálmán, talán Serly Ödön) 1893-ban született őrült elképzelése szerint óriási piramissá építette volna ki a Gellért-hegyet. Ugyanebben az évben Wilhelm Adolf egy Akropolisz-szerű megoldást álmodott a hegytetőre, oszlopcsarnokos épülettel és előtte – mint egykor az Akropoliszon Pallasz Athéné szobra lehetett – egy óriási, világító Hungária-szoborral. A panteon mellett a tervekben állandóan visszatérő másik szimbolikus objektumtípus: a monumentális szobormű. Hungárián kívül az ezredéves ünnep előtt például felmerült egy terv, mely Árpád vezér szobrát állította volna a hegytetőre.
Végül is a millennium nem hagyott nyomot a Gellért-hegyen, talán azért is, mert a Citadellát csak 1897-ben adták át ténylegesen a fővárosnak. Ezt követően 1900-ban jelképesen le is bontották egy részét a déli oldalán.
A Gellérthegy szimbolikus elfoglalásának története 1899-ben egy Erzsébet királyné emlékére állítandó Gellért-hegyi Örökimádás-templom ötletével lépett tovább, de a fővárosi közgyűlés a tervet leszavazta. Viszont ezzel a korábbi pogányos tematikák után elkezdődött valamiféle katolikus keresztény térfoglalás, amely 1904-ben a Gellért-szobor felállításával folytatódott.
Azonban a panteon gondolata sem halt el. Medgyaszay István előbb 1903-ban, Otto Wagner bécsi iskolájának tanítványaként foglalkozott egy ide képzelt panteon terveivel, majd ezeket 1906-ban átdolgozta: egy kupolás épületet álmodott, s a kupola itt a magyar koronát formázta volna. Medgyaszay szerint a panteon kupolacsarnokában helyezhetnék el a Feszty-körképet is. Az épülethez, egyáltalán nem mellékesen, harmonikusan megtervezte az egész hegy út- és feljárórendszerét. Még egy liftet is a hegy dunai középtengelyébe.
De terv maradt ez is. Ahogy Lendl Adolf 1917-es elképzelése is, hogy hatalmas országtérkép legyen a Citadella helyén, üvegtetővel fedve. Vagy azok az álmok, amelyek az első világháború után a – mint Pető Mária Gellérthegy című könyve említi – a magyar nemzet kőbe faragott apoteózisát jelenítették volna meg. A húszas években nyílt meg a Gellért-hegyi sziklakápolna, a mellette lévő pálos kolostor pedig 1934-re lett kész. A fentebb már idézett Dajka András éppen e terjeszkedést látva írta meg valamiféle protestáns, koppányos alapállásból A Gellérthegy és a magyar öröklét című tüzes szózatát a „Gellérthegyi Kálvária és Barlangtemplom Egyesület” nagyszabású akciója ellen, „amely látszathazafiaskodás ürügye alatt Buda történelmi várhegye után a magyar főváros fölött emelkedő másik hegyormot is le akarja foglalni egy hitfelekezet propagandája számára”. Helyette Medgyaszay tervét, a Nemzeti Panteon és Történelmi Múzeum megvalósítását ajánlotta, „amelyből feltámadó új közszellem – ha már nem akadályozhatja meg Trianont – a kardnál biztosabban visszaszerzi a megszállt magyarlakta területeket és megteremti a Dániához hasonlatos Új-magyarországot”.
A panteongondolatot ezután már a Makovecz-tervig nem látjuk előkerülni. A háború után viszont előkerült és megvalósult a másik régi, szimbolikus terv, a hatalmas méretű szobor. De nem az, amelyre a nemzeti érzelmű közszellem vágyott évtizedek óta. Hiszen az 1947-ben felállított szabadságszobrot, Kisfaludi Strobl Zsigmond alkotását mégiscsak az ország legyőzői állították a háborút elvesztő Magyarország „szívét uraló” oromra. Ráadásul a tövébe állított orosz katonával, a cirill betűs feliratokkal egyértelművé is tették, hogy kié a szobor.
Ma azonban, feltételezem, mégis kevesen gondolják azt, hogy le kellene bontani. Talán mert Kisfaludi Strobl munkája mint jó műalkotás feledtetni tudta a körülményeket, és azokon felülemelkedő, egyetemes szabadságszoborrá tudott válni. A rendszerváltás utáni nagy szoborcserék idején is a helyén maradhatott, de át kellett esnie némi ideológiai megtisztuláson: 1993 végére lekerültek róla a Szovjetunióra emlékeztető kiegészítők. Jelképes újjászületéséhez tartozott Szentjóbi Tamás 1992. júniusi, négynapos akciója is, melyben nagy, fehér „zsákot” húztak a szoborra, amelytől az megjelenésében szellemalakká vált. Ez a szimbolikus tréfa átkódolta a szobor nyomasztó tartalmait. Magában az akcióban is – hogy létrejöhetett – ott rejlett a szabadság üzenete.
A szobor azóta is a helyén van – bár voltak kezdeményezések a lecserélésére. Nemcsak Makovecz Imre 2007-ben megfogalmazott elképzelése, de ennél konkrétabb is: legutóbb 2011-ben Bakk István, a Bakk Endre Kanonok Alapítvány elnöke kezdeményezte Schmitt Pál akkori köztársasági elnöknél, hogy az új alaptörvény szellemiségével összhangban a Magyarok Nagyasszonya szobrát helyezzék a szabadságszobor helyére. Ez egyelőre nem talált meghallgatásra, de a budai Vár dunai kortinafalára 2013-ban hasonló szimbolikus térfoglalásként felkerült egy Pest felé néző, négyméteres Mária-szobor. A Gellért-hegyen a sziklatemplom újranyitása és a fölötte 2001-ben emelt kereszt jelezte ugyanezt a tér(vissza)foglalást. Ugyanebben az évben állították fel – talán valamiféle ideológiai egyensúlykeresés jegyében – a hegy átellenes oldalán Wagner Nándor Filozófiai kert című szoborcsoportját a nagy világvallások főalakjaival.
|
| Makovecz Imre 2007-ben visszanyúlt az eredeti gondolathoz |
A Citadellával kapcsolatban is születtek elképzelések. Az egyik legérdekesebb a 2007-ben napvilágot látott Budapest Szeme projekt volt: ez lényegében egy mozgó kilátó lett volna, amely egy üvegkabinban emelte volna a Citadella fölé, ötven méter magasba az utasokat. Aztán a 2011-ben a bulvársajtóban jelent meg Kuba Gellért építész ideája, amely a Citadella déli bástyája fölé álmodott egy korona alakú kilátót. Makovecz Imre 2007-ben visszanyúlt a panteonhoz: terve megidézi Medgyaszay elképzelését „egy kisebb, de a szégyen megszüntetésére alkalmas épülettel.”
Mostanában a szintén történelmi múltra visszatekintő (de kevésbé szimbolikus) Gellért-hegyi sikló- és felvonótervek a legaktuálisabbak. A felújított Rác fürdőhöz kapcsolódó sikló a Tabán felől már évek óta az engedélyeztetés fázisában van. Egy másik terv Zoboki Gáborék rajzasztalán született meg több előzmény után, 2013-ban: egy libegő terve, amely a pesti oldalról, a volt kisgazdaszékház helyéről vinné az utasokat a hegytetőre, a szabadságszobor talapzata alá tervezett budai végállomásra.
Bizonyos, hogy valami történni fog a Citadellával, a kormány nem véletlenül seprűzte ki tavaly a bóvliárusokat, és az onnan immár több mint egy évtizede kitehetetlen idegenforgalmi vállalkozót, Veres Istvánt. Ha ezek után megkérdeznék tőlem, hogy szerintem eltűnik-e a szabadságszobor, és lesz-e panteon a Gellért-hegyen, azt mondanám: nem. Nem hiszem. Őrültség lenne.
De ettől még lehet.
